Na ennek már kevesebb a bulvárértéke, mert ráadásul igaz, és nyilatkoztam is és még a nevemet is elrontották.
A háttér: Első gyógytornám alkalmával (ahova mankón mentem be és a mankókkal egy kezemben jöttem ki) betoppant A HírTV stábja, ami persze előre megrendezett volt és nem miattam érkeztek, de nem is az MKB-Veszprém kapusa, Dejan Peric miatt, hanem az Uzsoki FIFA elismerésével kapcsolatban készítettek egy kisfilmet. Tehát első alkalom, tornázgatok, tanulok újra járni, kicsit kinyúlt zoknimban állok lábujjhegyen, amit egy operatőr kamerájával rögzít. Elsőnek végzek, a többiek még "labdáznak", hát pár kérdés-felelekes interjút csinálnak velem. Érdekes, hogy megkérdezték, felírták és filmre vették a nevemet, videón megnézhető, mi lett belőle. Érdekes élmény volt.
A Tv oldalán a cikk
HírTV - Gyógyhír - 2010.12.19. 16:30 video - sajnos meg kell nézni, hogy látható legyek.
(nem annyira jogi) Nyilatkozat:
A nevem nem egyezik a filmben olvasható Némethy Péterrel, engem máshogyan hívnak. A felvételek rögzítése során több alkalommal is megadtam valós, anyakönyvezett nevemet, ami Horváth Tibor. A nyilatkozatért természetesen semmilyen jövedelmet nem kaptam és arra nem is tartottam volna igényt. :D
2010. december 31., péntek
Együtt edzettem Dejan Peric-csel
Akár egy bulvár lap címoldalán a szalagcím... Régóta gondolkodom, hogy kezdjem-e írásomat ezzel a címmel. A szenzáció nagyjából annyira igaz, mintha egy a Blikk, Bors, stb. minőségi lapot olvasnánk. Az igazság, hogy térdemhez kapcsolódó gyógytornán az Uzsoki kórházban már 3 alkalommal együtt izzadtunk és tornásztunk. Történetesen őt is éppott műtötték a térdével, mint ahol engem (csak őt 3 héttel korábban), a véletlen pedig úgy hozta, hogy épp olyan időpontot kaptam, amikor ő is ott volt. A teljes igazsághoz hozzá tartozik, hogy még 1 közös alkalom volt, mióta gyógytornázom, így a cím tartalma is finoman szólva is túlzó. Szerintem.
Figyelembe véve, hogy egy gyógytorna a maga nemében olyan foglalkozás, amelyen történteket nem illik kivinni és kürtölni, így annak diszkrécióját is megtartom.
Két dolog, azért csa kikívánkozik belőlem.
A rövid idő alatt egy szimpatikus, közvetlen és teljesen normális embert ismertem meg, aki - mégha volna is mire - nem vágott fel, nem volt magasabb rendű és nem éreztem különbséget ember és ember között. A célunk ott és akkor közös volt: erősödni, felépülni, visszatérni. Milyen kár, hogy az élvonalbeli sportolóink közül sokan nem tudnak ennyire szerények lenni (a következő alkalommal egy tornász, majd egy korcsolyázó tévedt be és hááát órákat vehetnének).
A másik, hogy egykoron kézilabdáztam. Imádtam csinálni a sportot, azonban először a tanulást, később pedig a munkát választottam a sport helyett. Kapus voltam és szükség esetén beállós. Hát ez a találkozás alapjában ezért kapott nagy belső hangsúlyt. Ott erősítettem a lábam a világ legjobb kapusával, láthattam, ahogy sérülten is olyan robbanékonyságot mutat, amit sose tudtam megtanulni. Igen, boldog voltam és ahogy két matraccal arrébb ugyanazt a gyakorlatot végeztük akartam olyan jól tudni csinálni, mert büszkeséggel töltött el, hogy én is védtem kézilabda hálót mégha nem is oly magas szinten, mint ő. Lehet, ezért egy kicsit újra jobban figyelek a sporthírekben a kézilabdára s könnyebben kihallom a Veszprém említését.
Figyelembe véve, hogy egy gyógytorna a maga nemében olyan foglalkozás, amelyen történteket nem illik kivinni és kürtölni, így annak diszkrécióját is megtartom.
Két dolog, azért csa kikívánkozik belőlem.
A rövid idő alatt egy szimpatikus, közvetlen és teljesen normális embert ismertem meg, aki - mégha volna is mire - nem vágott fel, nem volt magasabb rendű és nem éreztem különbséget ember és ember között. A célunk ott és akkor közös volt: erősödni, felépülni, visszatérni. Milyen kár, hogy az élvonalbeli sportolóink közül sokan nem tudnak ennyire szerények lenni (a következő alkalommal egy tornász, majd egy korcsolyázó tévedt be és hááát órákat vehetnének).
A másik, hogy egykoron kézilabdáztam. Imádtam csinálni a sportot, azonban először a tanulást, később pedig a munkát választottam a sport helyett. Kapus voltam és szükség esetén beállós. Hát ez a találkozás alapjában ezért kapott nagy belső hangsúlyt. Ott erősítettem a lábam a világ legjobb kapusával, láthattam, ahogy sérülten is olyan robbanékonyságot mutat, amit sose tudtam megtanulni. Igen, boldog voltam és ahogy két matraccal arrébb ugyanazt a gyakorlatot végeztük akartam olyan jól tudni csinálni, mert büszkeséggel töltött el, hogy én is védtem kézilabda hálót mégha nem is oly magas szinten, mint ő. Lehet, ezért egy kicsit újra jobban figyelek a sporthírekben a kézilabdára s könnyebben kihallom a Veszprém említését.
2010. december 5., vasárnap
2 hét nyugdíj
2,5 hete levettek a lábamról.
Lassan 3 hete korlátozottan vagyok képes közlekedni, élni, cselekedni.
November 18-án reggel, illetve hajnalban a saját lábamon beültem egy taxiba, majd besétáltam egy kórházba, az Uzsokiba.
Tegnap múlt 2 hete, hogy hazaküldtek, hogy gyógyuljak, tornázzak.
A múlt héten szerdán, a műtét után 13 nappal ismét a kórházban jártam, hogy megszabaduljak varrataimtól, hogy egy lépéssel közelebb kerüljek a normális élethez. Sikerült, igaz egy komplett délelőttön próbáltam a megfelelő, elviselhető pózt megtalálni a várakozásra kijelölt székeken terheléstől-lógatástól óvott lábamnak. Túléltem a kiszedésből semmit nem éreztem s azóta jobb érzés. Na ennyit a szétrágott kórházi bulikból. Mondjuk még megemlítem, hogy kaptam időpontot gyógytornára: 8:45 az Uzsoki kórházban. Ez, a város másik végén lakva, erős motiváció, hogy a) qva gyorsan felépüljek, b) más megoldást találjak. Az első 1-2 alkalommal még a kíváncsiság hajt s megyek. Hátha olyat nyújtanak, amiért szintén képes vagyok az áldozatra.
2 hete itthon lábatlankodok. A lábam javul, behajlik s kiegyenesedik, egyre kevésbé dagad, fáj. Tornáztatom, gyúrok. Nem terhelhetem, ezért mankóval közlekedek. Leesett a hó, jég van, most, mire venném az erőt s bátorságot, hogy a kertkapunál is messzebre merészkedjek. "Sétáljak" egyet. Bicegjek egy kicsit. Mozgásomban jelentősen korlátozott vagyok, a kezeim mindig tele vannak (mankó), egy pizzát nem tudnék behozni. Nem éhezem, csodás feleségem, édesanyám mindig gondoskodnak, az életösztön bennem jobban tolong, minthogy egy-egy melegítés kifogjon rajtam. Egyre erősebbnek érzem magam, kacérkodom a magamra, családomra való főzés gondolatán, próbálok legalább minimálisan hasznossá válni a körülöttem élőknek.
Na ja, mikor a műtét előtt voltam, azt vallottam, hogy bármi is lesz, legalább kipihenem magam, a nyugodt környezet kisimítja ráncaim. Oké, ez megvolt, megvan. Tényleg sok időm van, bár repülnek a napok, mégis valami nem oké. Nem fordultam be, de van egyféle üresség, hiány. Sosem tudtam egy helyben ülni, mindig valamit kellett tennem. Most is jó itthon lenni, de elmennék bevásárolni, sétálni egyet a környéken, ellapátolni a havat, akár a szomszédok előtt is, segíteni költözni az ismerősöknek, elvinni a cuccot a szelektívbe, satöbbi, satöbbi, stb. Nem tudom megtenni, hisz korlátozott helyváltoztatási lehetőségeim nem engedik.
Ülök itthon és olvasgatok hol könyvet, máskor tanulnivalót, aztán persze a híreket. Félreértések elkerülése végett, ez az oldal NEM tűr politikát. Mindenki tudja már az összes érvet és véleményt a nyugdíjrendszer átalakításával kapcsolatban. Irányultságtól függően mindenki érvel és ellenérvel, tetszik vagy nem tetszik. Nekem van időm elég széles körben olvasgatom a fejleményeket. A lényeg, hogy mostanra úgy döntöttem nem akarok nyugdíjas lenni. Persze, amikor majd ott tartok, akkor majd újra akarok majd az lenni, de most elég volt. 2 hete ízlelgetem a nyugdíjas életet. Vegetálok. Nem csinálok semmit, a híreken kívül szinte nincsenek ingerek az életemben, nincs igazán kihez szólni napközben csak ülök itt a nagy magányomban, egyetlen nappali társam a számítógép. Mivel nem tudok magamtól eljutni sehova, így egy kis kimozduláshoz is segítség kell. És ha kimozdulok, ott mit csinálok? Billegek könyöktámaszos pálcáimon? Nagy perspektíva. Szóval nem történik semmi. Tényleg nyugdíjasnak érzem magam. Íme egy napom fontosabb eseményei:
Nyugdíjas lettem, rokkant típusú. Tényleg sütni fogok napközben. Az őrjítő semmi, ami nap nap után történik. Nem is fáradok el, nem is meglepő, hogy éjfélig nem alszom, de 5-kor már ébredek. Mondom, mint az öregek. Lehet Story TV-t kellene néznem? Ma hibáztam, ebéd után aludtam 2 órát, tehát elütöttem magam az időbeni esti alvás lehetőségétől.
Persze tudom és így is van, a reggelek és a délutánok, míg családom a környéken van, felemelőek, a hétvégét várom, leginkább olyat, amikor közös programot tudunk szervezni. Hiányzik a régi, mozgalmas családi élet, egy kirándulás a természetben. A hétköznapokból, nehéz kimondani is, de hiányzik a munka, hiányoznak a napi problémák, a fel-le mozgó vérnyomás. Legalább egy estém lenne, amikor valós gondok kattogása lehetetlenítené el alvási vágyamat. Hiányoznak az olyan délutánok, amikor kapkodni kell, hogy hazaérjek vagy sportolni érjek vagy más program lehessen.
Mázli, hogy egy ilyen műtét azért rendszeres elfoglaltságot jelent. hétről hétre reményt ad a továbblépéshez. A jövő héten gyógytornászhoz megyek, aki elmondja, hogyan kell leszoknom a mankóról. Igen-igen, lábra állok, mindkettőre. Ez a heti támpont, az aktuális cél. Aztán torna és újabb kontroll, újabb délelőtt a kórházban
A hét végén már autóba akarok ülni és én vezetek, elmegyek valahova, bemegyek boltokba, ahol a civilizáció tombol és újra szocializálódok. Van egy lehet, fura dolog, amit az ünnepi szezonok körül kedvelek elkövetni. Bemegyek egy hipermarketbe, jó nagyba, mert oda mindenki jár. Vásárlót játszom, a végén az is leszek, de meg-megállok forgalmasabb helyeken és csak figyelem, hallgatom az elhaladó közönséget. Minket, titeket, őket. Hallgatom, milyenek vagyunk. A dolog egyszerre érdekes, felemelő és elszomorító. Megannyi ember, a hangok sokszinüsége, az a rengeteg kifejezés és életérzés. Nem valós problémák csak a hétköznapok, mindennapok megnyilvánulásai. Miért hipermarket? Mert itt én is járok, mert ide univerzális igényeink kielégítésére járunk (speciálisan ruháért a ruhaboltba), mert a vásárlás okozta gondokat éppúgy ismerem, tehát kis önismerettel kiszűrhető. Mindenkinek ki kell próbálnia, vegyülni és figyelni.
Szóval nemsokára úgy számítom, ha lassan is, de járni fogok. Sok még a teendő, mert egyik lábam gyengébb, egy pici félsszel is ellát a várva várt pillanat, hogy valaki azt mondja, most ne támaszkodj a mankóra és lassan indulj el felém. Mi lesz akkor? El tudok majd indulni? Merem majd lábam előretenni, ránehezedni és gyorsan lépni a másikkal? Elesek vagy nem? Megcsinálom, biztos lehet benne mindenki. Összeszedem magam, mert szabadságot akarok. S utána hogyan lesz tovább? A lában még nem hajlik be teljesen, a térdelés gondolatától is újabb epidurális aktusok jutnak az eszembe, a balos izmok méretre nem mentek össze, de érzem, tudom, gyengék. Bicegek majd, mint kéregető árus az autósorok között a piros lámpánál?
Érdekes evolúciója egy térdműtétnek a rendelkezésre álló tér, a szabadság mérete. Műtét után a kartávolságot is csak óvatos jelzővel ajánlották. Miután kivették a csöveket és bátor lettem, felültem, a karom a felsőtestemmel hosszabbodott s ágyon belül pakolt alsótesttel segített. Utána jöttek az első lépések a mankóval, az első önálló wc-zés, a mosakodás, fogmosás, majd az átöltözés. A bátortalan kezdő lépések után, irány haza. Otthon a legfontosabb közlekedések csak, majd ki a kertbe, fel az emeletre s le. Mostanra már annyira bátor vagyok, hogy néha elégnek érzem a fél mankót kis távokra. S ezután újra a járás jön, majd a futás, a cikk-cakkban haladás, kitörés, ugrálás és ami fontosabb a megállás. Csak jönne már, hogy fáradjak el végre igazán fizikailag. Izomlázat akarok érezni a lábaimban...
Kicsit kezd elhagyni a megoldás jóságának reménye, az abba vetett hit, a sikeres és gyors felépülés kivárásának türelme, de ahogy a legnagyobb római császár (Julius Caesar) mondta: a kocka el van vetve.
Lassan 3 hete korlátozottan vagyok képes közlekedni, élni, cselekedni.
November 18-án reggel, illetve hajnalban a saját lábamon beültem egy taxiba, majd besétáltam egy kórházba, az Uzsokiba.
Tegnap múlt 2 hete, hogy hazaküldtek, hogy gyógyuljak, tornázzak.
A múlt héten szerdán, a műtét után 13 nappal ismét a kórházban jártam, hogy megszabaduljak varrataimtól, hogy egy lépéssel közelebb kerüljek a normális élethez. Sikerült, igaz egy komplett délelőttön próbáltam a megfelelő, elviselhető pózt megtalálni a várakozásra kijelölt székeken terheléstől-lógatástól óvott lábamnak. Túléltem a kiszedésből semmit nem éreztem s azóta jobb érzés. Na ennyit a szétrágott kórházi bulikból. Mondjuk még megemlítem, hogy kaptam időpontot gyógytornára: 8:45 az Uzsoki kórházban. Ez, a város másik végén lakva, erős motiváció, hogy a) qva gyorsan felépüljek, b) más megoldást találjak. Az első 1-2 alkalommal még a kíváncsiság hajt s megyek. Hátha olyat nyújtanak, amiért szintén képes vagyok az áldozatra.
2 hete itthon lábatlankodok. A lábam javul, behajlik s kiegyenesedik, egyre kevésbé dagad, fáj. Tornáztatom, gyúrok. Nem terhelhetem, ezért mankóval közlekedek. Leesett a hó, jég van, most, mire venném az erőt s bátorságot, hogy a kertkapunál is messzebre merészkedjek. "Sétáljak" egyet. Bicegjek egy kicsit. Mozgásomban jelentősen korlátozott vagyok, a kezeim mindig tele vannak (mankó), egy pizzát nem tudnék behozni. Nem éhezem, csodás feleségem, édesanyám mindig gondoskodnak, az életösztön bennem jobban tolong, minthogy egy-egy melegítés kifogjon rajtam. Egyre erősebbnek érzem magam, kacérkodom a magamra, családomra való főzés gondolatán, próbálok legalább minimálisan hasznossá válni a körülöttem élőknek.
Na ja, mikor a műtét előtt voltam, azt vallottam, hogy bármi is lesz, legalább kipihenem magam, a nyugodt környezet kisimítja ráncaim. Oké, ez megvolt, megvan. Tényleg sok időm van, bár repülnek a napok, mégis valami nem oké. Nem fordultam be, de van egyféle üresség, hiány. Sosem tudtam egy helyben ülni, mindig valamit kellett tennem. Most is jó itthon lenni, de elmennék bevásárolni, sétálni egyet a környéken, ellapátolni a havat, akár a szomszédok előtt is, segíteni költözni az ismerősöknek, elvinni a cuccot a szelektívbe, satöbbi, satöbbi, stb. Nem tudom megtenni, hisz korlátozott helyváltoztatási lehetőségeim nem engedik.
Ülök itthon és olvasgatok hol könyvet, máskor tanulnivalót, aztán persze a híreket. Félreértések elkerülése végett, ez az oldal NEM tűr politikát. Mindenki tudja már az összes érvet és véleményt a nyugdíjrendszer átalakításával kapcsolatban. Irányultságtól függően mindenki érvel és ellenérvel, tetszik vagy nem tetszik. Nekem van időm elég széles körben olvasgatom a fejleményeket. A lényeg, hogy mostanra úgy döntöttem nem akarok nyugdíjas lenni. Persze, amikor majd ott tartok, akkor majd újra akarok majd az lenni, de most elég volt. 2 hete ízlelgetem a nyugdíjas életet. Vegetálok. Nem csinálok semmit, a híreken kívül szinte nincsenek ingerek az életemben, nincs igazán kihez szólni napközben csak ülök itt a nagy magányomban, egyetlen nappali társam a számítógép. Mivel nem tudok magamtól eljutni sehova, így egy kis kimozduláshoz is segítség kell. És ha kimozdulok, ott mit csinálok? Billegek könyöktámaszos pálcáimon? Nagy perspektíva. Szóval nem történik semmi. Tényleg nyugdíjasnak érzem magam. Íme egy napom fontosabb eseményei:
- Torna 2-3-szor kb. fél óra
- Ebéd s az óriási pakolás
- Mosakodás
- Séta a kertben
Nyugdíjas lettem, rokkant típusú. Tényleg sütni fogok napközben. Az őrjítő semmi, ami nap nap után történik. Nem is fáradok el, nem is meglepő, hogy éjfélig nem alszom, de 5-kor már ébredek. Mondom, mint az öregek. Lehet Story TV-t kellene néznem? Ma hibáztam, ebéd után aludtam 2 órát, tehát elütöttem magam az időbeni esti alvás lehetőségétől.
Persze tudom és így is van, a reggelek és a délutánok, míg családom a környéken van, felemelőek, a hétvégét várom, leginkább olyat, amikor közös programot tudunk szervezni. Hiányzik a régi, mozgalmas családi élet, egy kirándulás a természetben. A hétköznapokból, nehéz kimondani is, de hiányzik a munka, hiányoznak a napi problémák, a fel-le mozgó vérnyomás. Legalább egy estém lenne, amikor valós gondok kattogása lehetetlenítené el alvási vágyamat. Hiányoznak az olyan délutánok, amikor kapkodni kell, hogy hazaérjek vagy sportolni érjek vagy más program lehessen.
Mázli, hogy egy ilyen műtét azért rendszeres elfoglaltságot jelent. hétről hétre reményt ad a továbblépéshez. A jövő héten gyógytornászhoz megyek, aki elmondja, hogyan kell leszoknom a mankóról. Igen-igen, lábra állok, mindkettőre. Ez a heti támpont, az aktuális cél. Aztán torna és újabb kontroll, újabb délelőtt a kórházban
A hét végén már autóba akarok ülni és én vezetek, elmegyek valahova, bemegyek boltokba, ahol a civilizáció tombol és újra szocializálódok. Van egy lehet, fura dolog, amit az ünnepi szezonok körül kedvelek elkövetni. Bemegyek egy hipermarketbe, jó nagyba, mert oda mindenki jár. Vásárlót játszom, a végén az is leszek, de meg-megállok forgalmasabb helyeken és csak figyelem, hallgatom az elhaladó közönséget. Minket, titeket, őket. Hallgatom, milyenek vagyunk. A dolog egyszerre érdekes, felemelő és elszomorító. Megannyi ember, a hangok sokszinüsége, az a rengeteg kifejezés és életérzés. Nem valós problémák csak a hétköznapok, mindennapok megnyilvánulásai. Miért hipermarket? Mert itt én is járok, mert ide univerzális igényeink kielégítésére járunk (speciálisan ruháért a ruhaboltba), mert a vásárlás okozta gondokat éppúgy ismerem, tehát kis önismerettel kiszűrhető. Mindenkinek ki kell próbálnia, vegyülni és figyelni.
Szóval nemsokára úgy számítom, ha lassan is, de járni fogok. Sok még a teendő, mert egyik lábam gyengébb, egy pici félsszel is ellát a várva várt pillanat, hogy valaki azt mondja, most ne támaszkodj a mankóra és lassan indulj el felém. Mi lesz akkor? El tudok majd indulni? Merem majd lábam előretenni, ránehezedni és gyorsan lépni a másikkal? Elesek vagy nem? Megcsinálom, biztos lehet benne mindenki. Összeszedem magam, mert szabadságot akarok. S utána hogyan lesz tovább? A lában még nem hajlik be teljesen, a térdelés gondolatától is újabb epidurális aktusok jutnak az eszembe, a balos izmok méretre nem mentek össze, de érzem, tudom, gyengék. Bicegek majd, mint kéregető árus az autósorok között a piros lámpánál?
Érdekes evolúciója egy térdműtétnek a rendelkezésre álló tér, a szabadság mérete. Műtét után a kartávolságot is csak óvatos jelzővel ajánlották. Miután kivették a csöveket és bátor lettem, felültem, a karom a felsőtestemmel hosszabbodott s ágyon belül pakolt alsótesttel segített. Utána jöttek az első lépések a mankóval, az első önálló wc-zés, a mosakodás, fogmosás, majd az átöltözés. A bátortalan kezdő lépések után, irány haza. Otthon a legfontosabb közlekedések csak, majd ki a kertbe, fel az emeletre s le. Mostanra már annyira bátor vagyok, hogy néha elégnek érzem a fél mankót kis távokra. S ezután újra a járás jön, majd a futás, a cikk-cakkban haladás, kitörés, ugrálás és ami fontosabb a megállás. Csak jönne már, hogy fáradjak el végre igazán fizikailag. Izomlázat akarok érezni a lábaimban...
Kicsit kezd elhagyni a megoldás jóságának reménye, az abba vetett hit, a sikeres és gyors felépülés kivárásának türelme, de ahogy a legnagyobb római császár (Julius Caesar) mondta: a kocka el van vetve.
2010. november 29., hétfő
Kicsit tél volt
Szép hétvége volt. Kicsi demo tél. Hja, Emberek, mindenkit üdvözlök az évszaknak megfelelő időjárásban, mert tudniillik, ilyenkor hó szokott esni és hideg van. Ezért hívják azokat a vastag és jellemzően vízhatlan cuccokat TÉLIkabátnak.
Esett a hó s mindenkinek baja van, de kérdem miért? Miért nem tudtok egy kicsit csak állni és látni a csodát, ahogy az a fehér zuhatag hull alá? Oly szép, oly csodás, ropogó hangja, ahogy sétálsz benne, az ezer csengő, mikor a pelyhek egymásra esve földet érnek!Kicsi odafigyelés és észreveszed, ilyenkor minden kicsit halkabb, csendesebb, nyugodtabb. Nincs az a rohanás, nem zajong a gumi az aszfalton csak csendben siklik, nem tolja úgy a gázt senki, a tiszta fehér szín oly békés egyenlőségbe vonja a világot.
Én tudom, hogy tapsol a gumis, a karosszériás, a téli ruha és szánkóárus. Boldog a síelő, mert hát csak eljött az ideje, hogy élheti szenvedélyét, a reménysugár, hogy beindul a szezon mire egy éve vár. Tudom, hogy holnap már csak az a sózott latyak lesz mi a városokat ellepi. Na és. Ilyenkor tessék az ablakon kinézni, elmenni kijjebb, ahol látni a havat, érezni annak selymes, pihentető erejét! Elég csak végigfutni a hétvégi autók tetejét, a házakat, hol még megmaradt és a dugóban állva már jönnek is az emlékek a gyermekkori szánkózástól a gyermeki vágyig, hogy csak szaladva bele a nagy hóba, felszabadultan, boldogan... Ugye, mennyire kellemes az érzés és nézd, zöld a lámpa, mehetsz is tovább.
Kislányom egyik kedvenc, szerintem kicsit cinikus mondókája:
Egy hete itthon vagyok, mankómon perdülök-fordulok, egy lábon, három ponton élem életem. Sosem tudtam a fenekemen ülni s most térdem tornáztatását összetett edzésként élem meg. Persze ott egy csomó izgalom, mi euforikus érzéssel önti el tétlen lelkemet, mint a mosakodás, ételhez, jéghez jutás, elhelyezkedés a kanapén és pihenés. Ha bár elég idillien hangzik, ha nem vesszük miért történik is, azonban van egy csomó dolog, amit nem tehetek. Nem lapátolhatom a havat, de el sem söpörhetem, az autóról sem húzhatom le, persze minek is és a szezon első havában, az első szánkóútra nem kísérhettem családom. Maga a tény, ha a havas útra teszem kis gumivégeimet, önveszélyessé minősít. Hiányoznak. ezek. Bajban ismeri fel az ember, milyen apró részek mekkora fontossággal bírnak.
A járás, mi hétköznapi cselekedetünk, minden nap így kezdődik a reggel, s este így ér véget. Észre sem vettem szinte soha, hogy megteszem, csak mentem. S most tudom, mit jelent korlátozva lenni ezen képességet.
Lehet persze, csak a rámszűkült határ, ami a fájó, mert nem egy Meki kajára vágyom csak a lehetőségre, hogy elmenjek érte, hogy a külvilágot ne ráutaltságból éljem, hogy elmenjek vásárolni, hogy hazahozzam, hogy "lejárjam a lábam", mire megtalálom a leghelyesebb kis párszáz forintos karácsonyi cukiságot.
Igazán sajnálom, de nem tudok sajnálni senkit, hogy havat kell lapátolni. Elgémberedett testek, mik funkcionálisan irodák, üzletek és az otthon melege között cikáznak végre a természettől kapnak kötelező feladatot.
Irány emberek, ki a friss levegőre! Táguljon a tüdő, feszüljön az izom! Munkára fel, tisztítsuk meg az utcát s a fejeket. Kis reggeli mozgás s a munka is jobban megy! Hajrá, félre a nyavalygással!
Esett a hó s mindenkinek baja van, de kérdem miért? Miért nem tudtok egy kicsit csak állni és látni a csodát, ahogy az a fehér zuhatag hull alá? Oly szép, oly csodás, ropogó hangja, ahogy sétálsz benne, az ezer csengő, mikor a pelyhek egymásra esve földet érnek!Kicsi odafigyelés és észreveszed, ilyenkor minden kicsit halkabb, csendesebb, nyugodtabb. Nincs az a rohanás, nem zajong a gumi az aszfalton csak csendben siklik, nem tolja úgy a gázt senki, a tiszta fehér szín oly békés egyenlőségbe vonja a világot.
Én tudom, hogy tapsol a gumis, a karosszériás, a téli ruha és szánkóárus. Boldog a síelő, mert hát csak eljött az ideje, hogy élheti szenvedélyét, a reménysugár, hogy beindul a szezon mire egy éve vár. Tudom, hogy holnap már csak az a sózott latyak lesz mi a városokat ellepi. Na és. Ilyenkor tessék az ablakon kinézni, elmenni kijjebb, ahol látni a havat, érezni annak selymes, pihentető erejét! Elég csak végigfutni a hétvégi autók tetejét, a házakat, hol még megmaradt és a dugóban állva már jönnek is az emlékek a gyermekkori szánkózástól a gyermeki vágyig, hogy csak szaladva bele a nagy hóba, felszabadultan, boldogan... Ugye, mennyire kellemes az érzés és nézd, zöld a lámpa, mehetsz is tovább.
Kislányom egyik kedvenc, szerintem kicsit cinikus mondókája:
Télen mindig hideg van,Ugye milyenek vagyunk. Mi, gyarló emberek, mi írtuk ezt, mi találtuk ki, mi elégedetlenkedünk, mi vagyunk kik keresik a bajt maguknak, mintha nem lenne abból amúgy is épp elég.
Nyáron mindig meleg van,
Sohasincs jó idő,
Mindig esik az eső.
Egy hete itthon vagyok, mankómon perdülök-fordulok, egy lábon, három ponton élem életem. Sosem tudtam a fenekemen ülni s most térdem tornáztatását összetett edzésként élem meg. Persze ott egy csomó izgalom, mi euforikus érzéssel önti el tétlen lelkemet, mint a mosakodás, ételhez, jéghez jutás, elhelyezkedés a kanapén és pihenés. Ha bár elég idillien hangzik, ha nem vesszük miért történik is, azonban van egy csomó dolog, amit nem tehetek. Nem lapátolhatom a havat, de el sem söpörhetem, az autóról sem húzhatom le, persze minek is és a szezon első havában, az első szánkóútra nem kísérhettem családom. Maga a tény, ha a havas útra teszem kis gumivégeimet, önveszélyessé minősít. Hiányoznak. ezek. Bajban ismeri fel az ember, milyen apró részek mekkora fontossággal bírnak.
A járás, mi hétköznapi cselekedetünk, minden nap így kezdődik a reggel, s este így ér véget. Észre sem vettem szinte soha, hogy megteszem, csak mentem. S most tudom, mit jelent korlátozva lenni ezen képességet.
Lehet persze, csak a rámszűkült határ, ami a fájó, mert nem egy Meki kajára vágyom csak a lehetőségre, hogy elmenjek érte, hogy a külvilágot ne ráutaltságból éljem, hogy elmenjek vásárolni, hogy hazahozzam, hogy "lejárjam a lábam", mire megtalálom a leghelyesebb kis párszáz forintos karácsonyi cukiságot.
Igazán sajnálom, de nem tudok sajnálni senkit, hogy havat kell lapátolni. Elgémberedett testek, mik funkcionálisan irodák, üzletek és az otthon melege között cikáznak végre a természettől kapnak kötelező feladatot.
Irány emberek, ki a friss levegőre! Táguljon a tüdő, feszüljön az izom! Munkára fel, tisztítsuk meg az utcát s a fejeket. Kis reggeli mozgás s a munka is jobban megy! Hajrá, félre a nyavalygással!
2010. november 22., hétfő
Kórházi fotók
Felteszem ide is a Facebook-on közzétett fotókat, hogy ne legyek kirekesztő. (Klikk a nagyobbért)
Élmények és események - 2,5 nap kórházban szemelvények
Nos sorban, lesz, ami már volt korábban:
Aláírás hegyek, adminisztráció: Bejelentkezéskor kb. 12 aláírással igazoltam, hogy mindenfélével tisztában vagyok és vannak jogaim, hogy magamtól nyilatkozok, hogy egyezek a DNS-emmel, átvettem a nővérhívót. Szerintem még a belémimplantált infúziós ki kanöl is átvetették, nehogy lenyúljam. Volt egy felesleges erdő megint a világban, éljen az adminisztráció
Epidurális érzéstelenítés: Ekkor már megkaptam az osztályon a kék és piros tablettát. Mintha meg akarnám tudni, hogy a Mátrixon kívül is van élet és csak le kell tölteni a nyaki csatimba az új szalagot, térdem, de a másik segít elfelejteni és boldogan élek tudatlanul tovább. Nos nem tudtam meg, hogy a Mátrix valós-e. Vagy csak a másik tabletta hatása alatt állok. Mindegy is. A gerinctáji érzéstelenítés élménye felér egy marék tetanusz és egy másik marék influenza oltással. Igazság szerint az egyetlen maradandóan kellemetlen élmény a kórházban.
Aneszt: Milyen magas?
Én: Kb. 190 centi.
Anesztes: Nem is látszik annyinak.
Én: Biztos mert fekszem. :-)
Anesztes: Azt én is látom. Mekkora a súlya?
Én (kicsit megszeppenve): Kb. 110 kiló.
Aneszt assziszt: Akkor 2 ampulla ...-ból
Itt éreztem, hogy nem a fogorvos a legnagyobb ellenség, de bizalmam alig csökkent, hisz ilyet még nem éltem át, sokan meg azóta is élnek, görcsölt már az epém, vesém, ezt is kibírom.
Elkezdődik, masszírozás a csigolyák között, majd beszúrás mellé. Kultúrált gyerek vagyok, de hosszú tőmondatokban tudtam volna annak az édesanyját illetni, aki ezt kitalálta. Majd humoros párbeszédek a rám fröcskölt hideg fertőtlenítővel, hogy érzem-e. Éreztem. A lábamat is. Ekkor kezdtem félni, mert egyszer gyerekként elkezdték varrni a kezemet érzéstelenítés nélkül és a doki nagyon leszúrt, hogy milyen férfi vagyok. Hát érző. A lényeg, nem sikerült. Gyorsan megbeszélik, hogy újra, de most 3 adag. Ekkor már tudtam, sose épülök fel, ennyitől már egy elefánt is letérdel. Megint masszír, majd fura utasítás, lazítsam el a csigolyáimat. DE HOGYAN? Meg sem kérdeztem, laza voltam, beszúrás, de miért kell a tű hegyével betunkolni azt a nyomorult lötyit, mind a 3 adagot, bele az idegbe s izomba, mindenbe.
Esti beszélgetésben már a kórteremben kiderül, hogy a bajok itt csak kezdődtek. Az esti műtöttnek egy másik orvos csak ennyit mond: Sajnos nem merem biztatni, ma egy epidurál sem ment elsőre. Jelzem, füstöltek a műtők.
Műtét - általában: Vicces, ahogy érzéstelenül egyszercsak látok egy lábat, de hisz az enyém, de sárga lett. Aztán felkapcsolódik egy monitor, áh még csak készülődnek, de az ott nem egy csont, mekkora fémcucc, de hát ez az én térdem belül, akkor már darabokban vagyok, nincs visszaút, nem tévedtek. Jókedélyű beszélgetés a garázsajtókról, közben alszom, néha felkelek, éppen fúrnak, meg kaparásznak, majd az a fura kalapálás, tiszta építőipar.
Műtét - Anesztes visszatér: A műtéthez felkötöttek egy gépre, ami néha megméri a vérnyomásom. Ez oké, egyszer felkelek, épp fúrnak, felnézek, jó, még mindig 121/8x, ébren vagyok, nézelődök, a következő érték 142/8y, majd 165/9z, majd 185..., ekkor már kicsit idegesebben néztem körül, hogy csak vizionálok, vagy álmodom és nincs is baj, esetleg már vége is a műtétnek vagy normál, ha fúrják a térdem tudat alatt tiszta ideg leszek és szétrobbannak az ereim... Anesztes kollegina doktornő odajön s közli, hogy néha beakad a cső, megigazítja és a következő érték már megint 126... Hát azt hittem a TV-ből, hogy ilyenre azért valaki legalább elkapkodja magát, de bizalomgerjesztő nyugodtságot ad, hogy ugyan tudja, ha ott vezeti el azt a rohadt csövet, akkor beakadhat, dehát majd átvezeti, ha be is akadt. Jó magyarosan.
Már az osztályon: 30 óra folyamatos fekvés a szétszúrt derekat kikezdi, nem is aludtam semmit. Valszeg ügyeletes volt a kórház, így a pörgés óriási volt, 6-an a 4 ágyasban, azért ez akárhogy nézzük persze jó hír, hogy jó helyen vagyok, ha ilyen népszerű, de elgondolkodtató volt, hogy jutok majd ki mankóval? Egész nap, egész este, nyüzsgés, rohanás. Beteg be, ki, fel le. Nem is kezdek bele újra.
Kacsa: A kacsa pedig kicsi. Kb. 5-ször használtam. Hanyatt fekve kell egy szolidan hűvös műanyag ibrikbe belepisálni. Egyszer sem vettem magam rá könnyen. Úgy duzzadt a hólyagom, ami ugya ebben a formában csak akkor ereszt, ha túltöltöm. Megtörtént, csurog, hurrá, nem robban belém. De hát ez még jön, még mindig. Stop, mekkora az edényzet? Elég lesz ez? Megnézem, háááát. Má sok nem lehet, óvatosan vissza. Nem merem tovább, de még kell, mi legyen? Háhá, átvettem az eszközt, nővérvarázsló. Csöngetés, kisvártatva jön, meg is kapom, ezért ne csöngessek, nem lehet 2-t adni minden ágyhoz, örül, ha jut mindenhova egy, úgyse kell annyi. Meglátja, kikerekedik a szeme, szolidan megjegyzem, "ha egyszer elkezdődik... és folytatnám, ha kapok üreset..." Csendben üríti, majd visszaadja. Minden alkalommal benntartottam a végét, mert kicsi, mert nagy fehér ember sokat iszik és ki is locsolja.
Nővérek: Mennyien jöttek rögtön, hogy milyenek, mintha az számítana, amikor a derekam megmozdítása is erekció közeli állapotot ad. Aranyosak, kedvesek, mindenkor normálisak és a betegekkel sosincs balhé. Azt hiszem érthető, ha az egymagában dolgozó éjszakás nővér kicsit pipa, mert annyi a beteg, lassan a folyosó is kórteremmé változik. Más kórházhoz képest, határozottan pozitív csalódás. Kedves szavak, őszinte jó étvágyat kívánás minden étkezésnél. Tényleg lájkolom az Uzsoki ortopéd nővéreket! Innen is - úccse olvasák - köszi mindent
Doki: Uzsoki Kórház - Ortopédia - dr. Kárpáti Zoltán főorvosNem részletezem. KÍváló orvosom volt, aki emberként kezelt és nem akart agyonsajnálni és túllihegni a dolgot, nem akart a barátom lenni, hisz ő az orvos, én a beteg. Egy közös projekten dolgoztunk, amiben én vittem az élőszövetet, ő meg térdet csinált belőle. Most itthon vagyok, ha megtornáztatom, fáj, amúgy jól megvagyok, nincs baj. Őt is lájkolom
Műtőssegéd: ha már mindekit megemlítek, ez egy vicces fazon. Tényleg. Itt-ott fuksz, kb. 3 mobiltelefon (mint a régi taxis vodás reklám), kb. 50 éves, lendület keményen, folyamatos cukkolás és vidámság. Feldobja a ágyonfekvőt. Feldobot engem is. Csak egy pillanat, milyenek is az emberek. Műtét után a röntgenből tol ki, keresztben előttünk műtét utáni néni a rtg-re vár, odamegy odébblökni az ágyat, ránéz és "Nézzék meg, most műtötték és nevet!" Egy rendelésen sorban ülő középkorú nő: "Most műtötték, hogyn nevetne már? Hagyja már!". Válasz: "Nézze meg, tényleg nevet és nézze ő is, de mi megyünk" - ekkor rólam volt szó és tényleg jól szórakoztam. Nem tudom a nevét, de az a pár pillanat is lájk.
Étel: Voltam kórházban, ahol már ránézésre, aztán szagra, aztán állagra és végül ízre sem voltam hajlandó megenni, amit adtak. Olykor még a reggelit sem. Némileg átértékelem. Megettem az ebédet és minden reggelit és vacsorát. Normális ételek, tolerálható ízvilág (kórházban azért nem várható, hogy túlfűszereznek mindent), simán menzai állagok, nekem kórházi fekvő létre elegendő adagok. Nem éheztem, nem volt sok extra kajám (1 zacskó ropi), mégse fogytam sokat csak előnyömre daliásodtam. Nem szoknék rá és továbbra is szenvedélyem a jó kis hazai meg saját főzet. :-)
Szobatársak: Fociszoba lettünk Józsi bácsival. Érdekes, hogy volt, amikor 6-ból 5-en foci közben sérültünk meg. És hát Józsi bácsi, akire - valószínűleg némi vodkával a szervezetben - rácsukódott a rekamié és combnyaktöréssel érkezett. Jó kis csapat volt. Szombaton csak Józsi bácsi maradt ott, ugyan nem olvassa, de mielőbbi jobbulást kívánok! Szívós az öreg, 81 éves, alig bírták kifúrni a csontját. Jó volt. Az időnk nagy részét magunkba, zenébe, bóbiskolásba ölve töltöttük, de a végére, ahogy az energia tért vissza belénk, közeledett a hazamenetel, mindenki feléledt.
Kórház, egészségügy: Szép és új, modern és tényleg nem hiszem, hogy a magyar egészségügy ilyet érdemel. Ugyanakkor jó lenne sok ilyet látni, tudni, hogy van. Érdekes tapasztalás, hogy így is lehet csinálni. Magyar egészségügy pedig hááát, sajnos ide is beférkőzik, csak meg ne fertőzze. Kérek mindenkit, terjessze, vigyázzuk értékeinket, vigyázzunk a kórházra, hogy lehessen még több.
No hirtelen ennyi, madj kiegészítem, ha eszembe jut
Aláírás hegyek, adminisztráció: Bejelentkezéskor kb. 12 aláírással igazoltam, hogy mindenfélével tisztában vagyok és vannak jogaim, hogy magamtól nyilatkozok, hogy egyezek a DNS-emmel, átvettem a nővérhívót. Szerintem még a belémimplantált infúziós ki kanöl is átvetették, nehogy lenyúljam. Volt egy felesleges erdő megint a világban, éljen az adminisztráció
Epidurális érzéstelenítés: Ekkor már megkaptam az osztályon a kék és piros tablettát. Mintha meg akarnám tudni, hogy a Mátrixon kívül is van élet és csak le kell tölteni a nyaki csatimba az új szalagot, térdem, de a másik segít elfelejteni és boldogan élek tudatlanul tovább. Nos nem tudtam meg, hogy a Mátrix valós-e. Vagy csak a másik tabletta hatása alatt állok. Mindegy is. A gerinctáji érzéstelenítés élménye felér egy marék tetanusz és egy másik marék influenza oltással. Igazság szerint az egyetlen maradandóan kellemetlen élmény a kórházban.
Aneszt: Milyen magas?
Én: Kb. 190 centi.
Anesztes: Nem is látszik annyinak.
Én: Biztos mert fekszem. :-)
Anesztes: Azt én is látom. Mekkora a súlya?
Én (kicsit megszeppenve): Kb. 110 kiló.
Aneszt assziszt: Akkor 2 ampulla ...-ból
Itt éreztem, hogy nem a fogorvos a legnagyobb ellenség, de bizalmam alig csökkent, hisz ilyet még nem éltem át, sokan meg azóta is élnek, görcsölt már az epém, vesém, ezt is kibírom.
Elkezdődik, masszírozás a csigolyák között, majd beszúrás mellé. Kultúrált gyerek vagyok, de hosszú tőmondatokban tudtam volna annak az édesanyját illetni, aki ezt kitalálta. Majd humoros párbeszédek a rám fröcskölt hideg fertőtlenítővel, hogy érzem-e. Éreztem. A lábamat is. Ekkor kezdtem félni, mert egyszer gyerekként elkezdték varrni a kezemet érzéstelenítés nélkül és a doki nagyon leszúrt, hogy milyen férfi vagyok. Hát érző. A lényeg, nem sikerült. Gyorsan megbeszélik, hogy újra, de most 3 adag. Ekkor már tudtam, sose épülök fel, ennyitől már egy elefánt is letérdel. Megint masszír, majd fura utasítás, lazítsam el a csigolyáimat. DE HOGYAN? Meg sem kérdeztem, laza voltam, beszúrás, de miért kell a tű hegyével betunkolni azt a nyomorult lötyit, mind a 3 adagot, bele az idegbe s izomba, mindenbe.
Esti beszélgetésben már a kórteremben kiderül, hogy a bajok itt csak kezdődtek. Az esti műtöttnek egy másik orvos csak ennyit mond: Sajnos nem merem biztatni, ma egy epidurál sem ment elsőre. Jelzem, füstöltek a műtők.
Műtét - általában: Vicces, ahogy érzéstelenül egyszercsak látok egy lábat, de hisz az enyém, de sárga lett. Aztán felkapcsolódik egy monitor, áh még csak készülődnek, de az ott nem egy csont, mekkora fémcucc, de hát ez az én térdem belül, akkor már darabokban vagyok, nincs visszaút, nem tévedtek. Jókedélyű beszélgetés a garázsajtókról, közben alszom, néha felkelek, éppen fúrnak, meg kaparásznak, majd az a fura kalapálás, tiszta építőipar.
Műtét - Anesztes visszatér: A műtéthez felkötöttek egy gépre, ami néha megméri a vérnyomásom. Ez oké, egyszer felkelek, épp fúrnak, felnézek, jó, még mindig 121/8x, ébren vagyok, nézelődök, a következő érték 142/8y, majd 165/9z, majd 185..., ekkor már kicsit idegesebben néztem körül, hogy csak vizionálok, vagy álmodom és nincs is baj, esetleg már vége is a műtétnek vagy normál, ha fúrják a térdem tudat alatt tiszta ideg leszek és szétrobbannak az ereim... Anesztes kollegina doktornő odajön s közli, hogy néha beakad a cső, megigazítja és a következő érték már megint 126... Hát azt hittem a TV-ből, hogy ilyenre azért valaki legalább elkapkodja magát, de bizalomgerjesztő nyugodtságot ad, hogy ugyan tudja, ha ott vezeti el azt a rohadt csövet, akkor beakadhat, dehát majd átvezeti, ha be is akadt. Jó magyarosan.
Már az osztályon: 30 óra folyamatos fekvés a szétszúrt derekat kikezdi, nem is aludtam semmit. Valszeg ügyeletes volt a kórház, így a pörgés óriási volt, 6-an a 4 ágyasban, azért ez akárhogy nézzük persze jó hír, hogy jó helyen vagyok, ha ilyen népszerű, de elgondolkodtató volt, hogy jutok majd ki mankóval? Egész nap, egész este, nyüzsgés, rohanás. Beteg be, ki, fel le. Nem is kezdek bele újra.
Kacsa: A kacsa pedig kicsi. Kb. 5-ször használtam. Hanyatt fekve kell egy szolidan hűvös műanyag ibrikbe belepisálni. Egyszer sem vettem magam rá könnyen. Úgy duzzadt a hólyagom, ami ugya ebben a formában csak akkor ereszt, ha túltöltöm. Megtörtént, csurog, hurrá, nem robban belém. De hát ez még jön, még mindig. Stop, mekkora az edényzet? Elég lesz ez? Megnézem, háááát. Má sok nem lehet, óvatosan vissza. Nem merem tovább, de még kell, mi legyen? Háhá, átvettem az eszközt, nővérvarázsló. Csöngetés, kisvártatva jön, meg is kapom, ezért ne csöngessek, nem lehet 2-t adni minden ágyhoz, örül, ha jut mindenhova egy, úgyse kell annyi. Meglátja, kikerekedik a szeme, szolidan megjegyzem, "ha egyszer elkezdődik... és folytatnám, ha kapok üreset..." Csendben üríti, majd visszaadja. Minden alkalommal benntartottam a végét, mert kicsi, mert nagy fehér ember sokat iszik és ki is locsolja.
Nővérek: Mennyien jöttek rögtön, hogy milyenek, mintha az számítana, amikor a derekam megmozdítása is erekció közeli állapotot ad. Aranyosak, kedvesek, mindenkor normálisak és a betegekkel sosincs balhé. Azt hiszem érthető, ha az egymagában dolgozó éjszakás nővér kicsit pipa, mert annyi a beteg, lassan a folyosó is kórteremmé változik. Más kórházhoz képest, határozottan pozitív csalódás. Kedves szavak, őszinte jó étvágyat kívánás minden étkezésnél. Tényleg lájkolom az Uzsoki ortopéd nővéreket! Innen is - úccse olvasák - köszi mindent
Doki: Uzsoki Kórház - Ortopédia - dr. Kárpáti Zoltán főorvosNem részletezem. KÍváló orvosom volt, aki emberként kezelt és nem akart agyonsajnálni és túllihegni a dolgot, nem akart a barátom lenni, hisz ő az orvos, én a beteg. Egy közös projekten dolgoztunk, amiben én vittem az élőszövetet, ő meg térdet csinált belőle. Most itthon vagyok, ha megtornáztatom, fáj, amúgy jól megvagyok, nincs baj. Őt is lájkolom
Műtőssegéd: ha már mindekit megemlítek, ez egy vicces fazon. Tényleg. Itt-ott fuksz, kb. 3 mobiltelefon (mint a régi taxis vodás reklám), kb. 50 éves, lendület keményen, folyamatos cukkolás és vidámság. Feldobja a ágyonfekvőt. Feldobot engem is. Csak egy pillanat, milyenek is az emberek. Műtét után a röntgenből tol ki, keresztben előttünk műtét utáni néni a rtg-re vár, odamegy odébblökni az ágyat, ránéz és "Nézzék meg, most műtötték és nevet!" Egy rendelésen sorban ülő középkorú nő: "Most műtötték, hogyn nevetne már? Hagyja már!". Válasz: "Nézze meg, tényleg nevet és nézze ő is, de mi megyünk" - ekkor rólam volt szó és tényleg jól szórakoztam. Nem tudom a nevét, de az a pár pillanat is lájk.
Étel: Voltam kórházban, ahol már ránézésre, aztán szagra, aztán állagra és végül ízre sem voltam hajlandó megenni, amit adtak. Olykor még a reggelit sem. Némileg átértékelem. Megettem az ebédet és minden reggelit és vacsorát. Normális ételek, tolerálható ízvilág (kórházban azért nem várható, hogy túlfűszereznek mindent), simán menzai állagok, nekem kórházi fekvő létre elegendő adagok. Nem éheztem, nem volt sok extra kajám (1 zacskó ropi), mégse fogytam sokat csak előnyömre daliásodtam. Nem szoknék rá és továbbra is szenvedélyem a jó kis hazai meg saját főzet. :-)
Szobatársak: Fociszoba lettünk Józsi bácsival. Érdekes, hogy volt, amikor 6-ból 5-en foci közben sérültünk meg. És hát Józsi bácsi, akire - valószínűleg némi vodkával a szervezetben - rácsukódott a rekamié és combnyaktöréssel érkezett. Jó kis csapat volt. Szombaton csak Józsi bácsi maradt ott, ugyan nem olvassa, de mielőbbi jobbulást kívánok! Szívós az öreg, 81 éves, alig bírták kifúrni a csontját. Jó volt. Az időnk nagy részét magunkba, zenébe, bóbiskolásba ölve töltöttük, de a végére, ahogy az energia tért vissza belénk, közeledett a hazamenetel, mindenki feléledt.
Kórház, egészségügy: Szép és új, modern és tényleg nem hiszem, hogy a magyar egészségügy ilyet érdemel. Ugyanakkor jó lenne sok ilyet látni, tudni, hogy van. Érdekes tapasztalás, hogy így is lehet csinálni. Magyar egészségügy pedig hááát, sajnos ide is beférkőzik, csak meg ne fertőzze. Kérek mindenkit, terjessze, vigyázzuk értékeinket, vigyázzunk a kórházra, hogy lehessen még több.
No hirtelen ennyi, madj kiegészítem, ha eszembe jut
2010. november 21., vasárnap
Élmények és események - prológ
Ejött a pillanat, miután elhagytam a kórházat és több ember fejét levegővétel nélkül telebeszéltem, hogy elkészítsek egy kis szedetet a szerintem leg- eseményekből. Olyan történésekből, amik nyilván bárhol megtörténhetnek, de velem most és itt (vagy már ott) történtek meg.
Mielőtt belevágnánk, a következő dalt ajánlom mindenkinek, mert ezek csak apróságok az életemben, de nem a legfontosabbak és ettől még igenis érdemes élni, élni boldogan és a helyükön, hagyva, hogy az időtől mielőbb megszépüljenek az események, végül mert nem lehet olyan komolyan venni mindent és meg kell találni mindenben a szépet és boldogságot hozót.
És most együtt: Always look on the bright side of life / A felhők fölött mindig kék az ég (végén magyarul is)
És a Madách-os magyar, mert csak ezt találtam:
Mielőtt belevágnánk, a következő dalt ajánlom mindenkinek, mert ezek csak apróságok az életemben, de nem a legfontosabbak és ettől még igenis érdemes élni, élni boldogan és a helyükön, hagyva, hogy az időtől mielőbb megszépüljenek az események, végül mert nem lehet olyan komolyan venni mindent és meg kell találni mindenben a szépet és boldogságot hozót.
És most együtt: Always look on the bright side of life / A felhők fölött mindig kék az ég (végén magyarul is)
És a Madách-os magyar, mert csak ezt találtam:
Uzsoki kórház FIFA elismerés
Büszkeséggel és boldogsággal tölt el, hogy beköltözésem előtt 1 héttel FIFA kíváló minősítést kapott az Uzsoki Kórház. Kiemelném, hogy egész Európában 8 ilyen elismerést osztogattak szét eddig, tehát fehér holló. Az elismerésért gratulálok.
Cikk: http://www.telesport.hu/Hirek/2010/11/18/20/Kivalo_Gyogyaszati_Kozpont_cimmel_tuntettek_ki_a_budapesti.aspx
Az oklevél: http://www.mlsz.hu/media/2/20101118-Accreditation%20letter_CoE_Budapest.pdf
Függetlenül attól, hogy fenntartom minden eddig kibeszélt és eztán közzétett, tapasztalatból származó véleményem, ez egy nagyon komolyan jól szervezett és megcsinált kórház, a legnagyobb hibája még mindig az, hogy a magyar egészségügy működik benne. Az én és sokan mások - mostantól legnagyobb sportolóink - is világszinten elismert környezetben gyógyulnak.
És most jön persze egy csomó kellemetlenkedő gondolat úgy általánosságban.
Más kérdést vet fel, hogy akkor tényleg csak mi magyarok sanyargunk ennyit, tényleg csak nekünk nem tetszik semmi? Vagy tényleg ilyen egy világszínvonalú kórház? Vajon mérlegelték közben a magyar egészségügy tragikus helyzetét? A pályázati anyagban az osztályt vezető orvosok (akiknek amúgy magánklinikájuk is van Budapesten, ami egyébként nem ilyen szép) tudnak olyan támogatásokat szerezni, amiből a kórház finanszírozni tudja azt amitől a magyar egészségügy fényévekre van? Akkor lehet, hogy a magyar egészségügy tényleg hozzá nem értő, az egészségipart és bizniszt nem értő - megengedek magamnak egy indulat elszólás - balfékek kezében van? Ha ilyen eredmények lehetnek kicsiben, akkor nagyban legalább elfogadhatóvá kellene tenni? Lehet, hogy pénz kérdés a nagy része, de innen most jöttem ki, a mentalitás- és a gondolkodásváltás nélkül minden forint felesleges. A példát pedig lehet venni és nem kell messzire menni.
A jövő pedig egyszerűen látható, nemsokára fura mód nem lesznek tüntetések, amikor az alapellátáson (értsd ambuláns) felül nincs semmi a kórházakban, amik vállalkozásként működnek, hogyhogynem, magánbefektetésekből és átalakul a TB, amiből lehívható, hogy kinek lehet majd szalagpótló műtétet elvégezni, magyarul ki adózik vagy tejel zsebből eleget egy valamilyen biztosítónak, esetleg helyben kb./elég fedezetű hitelkártya. Láss csodát nyugdíjpénztár nem kell - úgyse leszünk nyugdíjasok, nem kell az alamizsna létéért aggódni - viszont talán betöltik eredetileg szánt szerepüket az egészségpénztárak. Egészséges, szép jövő, tiszta amerika, ezt akarja mindenki. Fura ez pár éve elindult, de rendkívül ügyetlenül, akkor tüntetés, útálat, közellenérzés és köpködés, most vajon mindenki örül, hogy jobb lesz. Ettől még nem esünk párhuzamos időzónába átugorva 50 évet, de 20-at sem, mire beáll, felépül, megújul, megszépül, másmilyen lesz.
Külön bejegyzést szántam egy gyűjteménynek, mi minden apróság történhet meg 2,5 nap alatt egy nagyszerű kórházban. Számomra olykor humoros, ha néha csak angolosan is, máskor szomorú és elképesztő. lehet külső szemmel hihetetlen.
Cikk: http://www.telesport.hu/Hirek/2010/11/18/20/Kivalo_Gyogyaszati_Kozpont_cimmel_tuntettek_ki_a_budapesti.aspx
Az oklevél: http://www.mlsz.hu/media/2/20101118-Accreditation%20letter_CoE_Budapest.pdf
Függetlenül attól, hogy fenntartom minden eddig kibeszélt és eztán közzétett, tapasztalatból származó véleményem, ez egy nagyon komolyan jól szervezett és megcsinált kórház, a legnagyobb hibája még mindig az, hogy a magyar egészségügy működik benne. Az én és sokan mások - mostantól legnagyobb sportolóink - is világszinten elismert környezetben gyógyulnak.
És most jön persze egy csomó kellemetlenkedő gondolat úgy általánosságban.
Más kérdést vet fel, hogy akkor tényleg csak mi magyarok sanyargunk ennyit, tényleg csak nekünk nem tetszik semmi? Vagy tényleg ilyen egy világszínvonalú kórház? Vajon mérlegelték közben a magyar egészségügy tragikus helyzetét? A pályázati anyagban az osztályt vezető orvosok (akiknek amúgy magánklinikájuk is van Budapesten, ami egyébként nem ilyen szép) tudnak olyan támogatásokat szerezni, amiből a kórház finanszírozni tudja azt amitől a magyar egészségügy fényévekre van? Akkor lehet, hogy a magyar egészségügy tényleg hozzá nem értő, az egészségipart és bizniszt nem értő - megengedek magamnak egy indulat elszólás - balfékek kezében van? Ha ilyen eredmények lehetnek kicsiben, akkor nagyban legalább elfogadhatóvá kellene tenni? Lehet, hogy pénz kérdés a nagy része, de innen most jöttem ki, a mentalitás- és a gondolkodásváltás nélkül minden forint felesleges. A példát pedig lehet venni és nem kell messzire menni.
A jövő pedig egyszerűen látható, nemsokára fura mód nem lesznek tüntetések, amikor az alapellátáson (értsd ambuláns) felül nincs semmi a kórházakban, amik vállalkozásként működnek, hogyhogynem, magánbefektetésekből és átalakul a TB, amiből lehívható, hogy kinek lehet majd szalagpótló műtétet elvégezni, magyarul ki adózik vagy tejel zsebből eleget egy valamilyen biztosítónak, esetleg helyben kb./elég fedezetű hitelkártya. Láss csodát nyugdíjpénztár nem kell - úgyse leszünk nyugdíjasok, nem kell az alamizsna létéért aggódni - viszont talán betöltik eredetileg szánt szerepüket az egészségpénztárak. Egészséges, szép jövő, tiszta amerika, ezt akarja mindenki. Fura ez pár éve elindult, de rendkívül ügyetlenül, akkor tüntetés, útálat, közellenérzés és köpködés, most vajon mindenki örül, hogy jobb lesz. Ettől még nem esünk párhuzamos időzónába átugorva 50 évet, de 20-at sem, mire beáll, felépül, megújul, megszépül, másmilyen lesz.
Külön bejegyzést szántam egy gyűjteménynek, mi minden apróság történhet meg 2,5 nap alatt egy nagyszerű kórházban. Számomra olykor humoros, ha néha csak angolosan is, máskor szomorú és elképesztő. lehet külső szemmel hihetetlen.
2010. november 20., szombat
2010. november 19., péntek
Show must go on
Ide most illene a Queen méltán népszerű dala, mert nincs megállás
Na de akkor mi is jön? Egy kis összefoglaló a napból, jó és kevésbé jó. Kiderül, hogy a kórházi étel ehető. Az első lépések, avagy a 1,5 napig világot jelentő ágy és kartávolságnyi aglomerációjának kitárulása. Sőt, ha birom elárulom, miért vallom, wc-be pisilni pedig nagy feltaláló ajándéka. Satöbbi és miazmás.
Pokoli este volt egy átrohant eseménydús nap után. De virradt és felkelt a nap. Sugaraival, mint a remény egy formája súgta, legyen más ez a nap. Reggel a szokásos, de ajtócsapkodás nélkül, hisz végig nyitva volt. Lázmérő, takarítás, vizit. Jött a dokim is. Kedvelem, mert nem habos-babos sajnálattal biztosít minden jóról. Idejön és elmondja mi a helyzet (szerencsére minden oké), ami közben embernek érzem magam, nem betegnek. A különbség fontos. Az emberekkel az ismerőseik beszélgetnek, míg a betegek felett szomorúan sajnálkoznak, mindenben igazuk van, és minden jórafordul. Jóra az univerzumban az idő ér térbeli síkkokal bővítettben. Én nem vagyok beteg. Ember vagyok. Lassú, fura járású és sziszegős, de ember. Azé mer műtöttek nem akarom tudni az anatómiát és nemcsak a kvázi nyomoromról akarok szót ejteni. Visszatérve, Kárpáti doki összefoglalta mit kell tenni, mikor találkozunk, mi lesz még. Aztán megint pihi. Mára Józsi bácsi is megnyugodott, alszik, egész nap, csendben van.
Várunk. Ki elbocsátását, ki kötözésre, én csőhúzásra, gyógytornára.
Megjöttek a mankók. Az ezüstöt választom. Kicsit később a nővérek a legbátrabbat keresik, jelentkezem, mert szabadulni akarok térdembe szőtt csöveimtől. A következő pillanatban már az ágy vasát markolom, majd köhögjek, de nem teszem eléggé, megérzem a fájdalmat, ami belülről jön. Uralkodok magamon, nem ordítok csak felnyögök, a vas már kisebb átmérőjű, szuszogok, majd szorított fogaim között lassan kiengedem a levegőt, ezzel együtt a térdem is leereszkedik. Csodás az emberi agy. Az eufória szelére, hogy mozoghat a lábam, az idegen anyag hiányának öröme, a letett láb valósága engedi, hogy ne is vegyem észre a másik (egyébként is gyerekjáték) cső kihúzását. Volt vese-, és epekövem is, miazmás, de ez is feliratkozott a senkinek se kívánom.
Megszabadultam egyik béklyómtól. Kis öröm, de öröm. Fontos körülmény, hogy oldalra fordulhatok, s immáron alhatok. Igazából elaludtam gépelés közben s most keltem. Dolce vita.
Most a gyógytorna jön. Végletekre kell húzni, feszíteni. Fájdalmas felismerés, elgyengültem 2 nap alatt. Boldog vagyok, hogy kínok között felhúzom a térdem, majd a tornászlány szól, lehet feljebb is. Shit. Megteszem. Most az egészet emelem, nehéz kezdet, lendületes folytatás, siker boldogság. Kapok egy gépet, ami lábamat egyengeti 0 és 85 fok között. 1,5 órát nyaggat, majd pihenek. Kemény.
Ebédidő. Leves és pusztapörkölt (tarhonya, krumpli, főzőkolbász). Nem nagy élmény, nem vitatom. De kórházban vagyok. Rejtély, miért nem lehet ennél jobb, bár több fűszerrel már a wc felé sietést is bemutatnám szép új botjaimon. :) A lényeg, megettem, agyon főzve, hogy a nyugdíjasok protkó nélkül is elbírjanak vele. A leves pocsék, de megiszom. Az első rendes étel, mióta itt vagyok. Bátor vagyok, hisz ki tudok menni. Ez is egy méltatlanul alulértékelt képesség.
Az ágy. Ez a kórházi lét meghatározó pontja. Tegnap 8kor belefeküdtem s ma délig csak a műtét idejére hagytam el. Életem karnyújtásnyira élem. Amit elérek, az van, a többi csak dísz. Közel 30 óra fekvés mindenemet kikészítette. De most, hogy felkelhetek, nincs elérhetetlen. Jövök-megyek, helyet változtatok. Újabb csodás élmények.
Csendes nap volt pár momentummal. Holnap hazamegyek és kamatoztatom frissen szerzett tudásom.
Na de akkor mi is jön? Egy kis összefoglaló a napból, jó és kevésbé jó. Kiderül, hogy a kórházi étel ehető. Az első lépések, avagy a 1,5 napig világot jelentő ágy és kartávolságnyi aglomerációjának kitárulása. Sőt, ha birom elárulom, miért vallom, wc-be pisilni pedig nagy feltaláló ajándéka. Satöbbi és miazmás.
Pokoli este volt egy átrohant eseménydús nap után. De virradt és felkelt a nap. Sugaraival, mint a remény egy formája súgta, legyen más ez a nap. Reggel a szokásos, de ajtócsapkodás nélkül, hisz végig nyitva volt. Lázmérő, takarítás, vizit. Jött a dokim is. Kedvelem, mert nem habos-babos sajnálattal biztosít minden jóról. Idejön és elmondja mi a helyzet (szerencsére minden oké), ami közben embernek érzem magam, nem betegnek. A különbség fontos. Az emberekkel az ismerőseik beszélgetnek, míg a betegek felett szomorúan sajnálkoznak, mindenben igazuk van, és minden jórafordul. Jóra az univerzumban az idő ér térbeli síkkokal bővítettben. Én nem vagyok beteg. Ember vagyok. Lassú, fura járású és sziszegős, de ember. Azé mer műtöttek nem akarom tudni az anatómiát és nemcsak a kvázi nyomoromról akarok szót ejteni. Visszatérve, Kárpáti doki összefoglalta mit kell tenni, mikor találkozunk, mi lesz még. Aztán megint pihi. Mára Józsi bácsi is megnyugodott, alszik, egész nap, csendben van.
Várunk. Ki elbocsátását, ki kötözésre, én csőhúzásra, gyógytornára.
Megjöttek a mankók. Az ezüstöt választom. Kicsit később a nővérek a legbátrabbat keresik, jelentkezem, mert szabadulni akarok térdembe szőtt csöveimtől. A következő pillanatban már az ágy vasát markolom, majd köhögjek, de nem teszem eléggé, megérzem a fájdalmat, ami belülről jön. Uralkodok magamon, nem ordítok csak felnyögök, a vas már kisebb átmérőjű, szuszogok, majd szorított fogaim között lassan kiengedem a levegőt, ezzel együtt a térdem is leereszkedik. Csodás az emberi agy. Az eufória szelére, hogy mozoghat a lábam, az idegen anyag hiányának öröme, a letett láb valósága engedi, hogy ne is vegyem észre a másik (egyébként is gyerekjáték) cső kihúzását. Volt vese-, és epekövem is, miazmás, de ez is feliratkozott a senkinek se kívánom.
Megszabadultam egyik béklyómtól. Kis öröm, de öröm. Fontos körülmény, hogy oldalra fordulhatok, s immáron alhatok. Igazából elaludtam gépelés közben s most keltem. Dolce vita.
Most a gyógytorna jön. Végletekre kell húzni, feszíteni. Fájdalmas felismerés, elgyengültem 2 nap alatt. Boldog vagyok, hogy kínok között felhúzom a térdem, majd a tornászlány szól, lehet feljebb is. Shit. Megteszem. Most az egészet emelem, nehéz kezdet, lendületes folytatás, siker boldogság. Kapok egy gépet, ami lábamat egyengeti 0 és 85 fok között. 1,5 órát nyaggat, majd pihenek. Kemény.
Ebédidő. Leves és pusztapörkölt (tarhonya, krumpli, főzőkolbász). Nem nagy élmény, nem vitatom. De kórházban vagyok. Rejtély, miért nem lehet ennél jobb, bár több fűszerrel már a wc felé sietést is bemutatnám szép új botjaimon. :) A lényeg, megettem, agyon főzve, hogy a nyugdíjasok protkó nélkül is elbírjanak vele. A leves pocsék, de megiszom. Az első rendes étel, mióta itt vagyok. Bátor vagyok, hisz ki tudok menni. Ez is egy méltatlanul alulértékelt képesség.
Az ágy. Ez a kórházi lét meghatározó pontja. Tegnap 8kor belefeküdtem s ma délig csak a műtét idejére hagytam el. Életem karnyújtásnyira élem. Amit elérek, az van, a többi csak dísz. Közel 30 óra fekvés mindenemet kikészítette. De most, hogy felkelhetek, nincs elérhetetlen. Jövök-megyek, helyet változtatok. Újabb csodás élmények.
Csendes nap volt pár momentummal. Holnap hazamegyek és kamatoztatom frissen szerzett tudásom.
Az első este a pokol
Mindenekelőtt leszögezem, nem tudok hanyattfekve aludni. Nem. Pláne sajgó térddel és a fekvéstől kikészült derékkal.
Ezek csak az alaptézisek. Az este eleje még hagyján. Villany kell, infúzió csere, kacsa. Aztán éjfélkor fene nagy robajjal érkezik a 6. lakó a 4 személyes körletbe. Ahogy jött, mire felkelt mindenki, kiderült, ő a harmadikra megy.2 óra, megint jönnek. Most egy idős bácsi jött. 5ig folyton a vacakolás vele, kiborító. Kislámpa marad, hogy lássák ki hol van. Hátha összekeveredünk. A bácsi szintén combnyakar. Ezek az öregek.,
Ezek csak az alaptézisek. Az este eleje még hagyján. Villany kell, infúzió csere, kacsa. Aztán éjfélkor fene nagy robajjal érkezik a 6. lakó a 4 személyes körletbe. Ahogy jött, mire felkelt mindenki, kiderült, ő a harmadikra megy.2 óra, megint jönnek. Most egy idős bácsi jött. 5ig folyton a vacakolás vele, kiborító. Kislámpa marad, hogy lássák ki hol van. Hátha összekeveredünk. A bácsi szintén combnyakar. Ezek az öregek.,
2en távoznak, 4en maradunk. Vajon meddig?
2010. november 18., csütörtök
S eljő az este
Mennyi történés 12 óra alatt.
Műtét. Én voltam a napi első 9 órakor. Izgi becsekkolás után egy alapjában önbizalmat adó vagány beteglogisztikus fickó. No eljutottam a műtőbe. Első lépés az érzéstelenítés. Ez nem gáz, de közel sem jó. A hírre, hogy 110 kilóval nyomom a tepsit, rögtön 2 egység kell. Ez nem jó érzés. Valaki masszírozza a csigolyákat hátul, majd mellébök. Nem finom, rosszabb, mint az infúzió bekötés. Nem zsibbadok. Nem jó. Újra. Most 3 egység, új helyre. Ezt már bemasszírozza izomba, pocsék. Működik. Hurrá. Fura, látom a lábam, de nem tudom mozgatni. Most hideg víz, de nem érzem. Indul a menet. Zöld függöny, de nini, ismerős ujjak, az enyém, de mit csinál a levegőben? Műtét, mellettem egy monitor, amin fura dolgok történnek a korallvilágban. Ez a térdem belülről. Aztán elalszom. Még hallom, hogy a dokik faragás közben a garázsajtókról beszélnek. Majd felébredek a fúró hangjára, majd kalapálás, de én folyton elalszom. Korán keltem, fáradt vagyok. Minden abbamarad, megint fent vagyok. Valaki egy maszk mögül elárulja, hogy átaltdtam az új szalagom. Majd másik hang, ezt ismerem, a dokim, dr. Kárpáti, 1 nap fekvés és holnap mankó. Végül jön a szállító, röntgen - szeretik lefotózni a művüket - majd vissza a kórterembe. 2 órával van most kb. később. Most viszik a bácsikat.
Műtét. Én voltam a napi első 9 órakor. Izgi becsekkolás után egy alapjában önbizalmat adó vagány beteglogisztikus fickó. No eljutottam a műtőbe. Első lépés az érzéstelenítés. Ez nem gáz, de közel sem jó. A hírre, hogy 110 kilóval nyomom a tepsit, rögtön 2 egység kell. Ez nem jó érzés. Valaki masszírozza a csigolyákat hátul, majd mellébök. Nem finom, rosszabb, mint az infúzió bekötés. Nem zsibbadok. Nem jó. Újra. Most 3 egység, új helyre. Ezt már bemasszírozza izomba, pocsék. Működik. Hurrá. Fura, látom a lábam, de nem tudom mozgatni. Most hideg víz, de nem érzem. Indul a menet. Zöld függöny, de nini, ismerős ujjak, az enyém, de mit csinál a levegőben? Műtét, mellettem egy monitor, amin fura dolgok történnek a korallvilágban. Ez a térdem belülről. Aztán elalszom. Még hallom, hogy a dokik faragás közben a garázsajtókról beszélnek. Majd felébredek a fúró hangjára, majd kalapálás, de én folyton elalszom. Korán keltem, fáradt vagyok. Minden abbamarad, megint fent vagyok. Valaki egy maszk mögül elárulja, hogy átaltdtam az új szalagom. Majd másik hang, ezt ismerem, a dokim, dr. Kárpáti, 1 nap fekvés és holnap mankó. Végül jön a szállító, röntgen - szeretik lefotózni a művüket - majd vissza a kórterembe. 2 órával van most kb. később. Most viszik a bácsikat.
Mostanra belémcsöpögött kb. 5 liter infúzió, nincs több. Maradtunk 3an, aztán lettünk megint 5en. Csóri 5öske még valamikor 6 körül gurult el ágyastól, azóta nem hallottunk róla. Nagy kórház, sok eset. Amúgy most van egy porcleválós, ő holnap reggel elvileg megy. Egy srác szilánkos nyílt töréssel majd 2 hét után holnap esélyer. És ketten szalagosok.
Van szigor. No kaja, míg nincs pisi. Uzsira banán, vacsira egy sonkás szendó. Jó volt. Hja, megmutattam, hogy kicsi a kacsa. Szegény nővér zavartan mondta, hogy nem tud 2-t adni. :) Nem akartam mondani, hogy örüljön, hogy holnap közlekedek...
Szóval kellemes itt. Nyugis. Most ment el a vizit. Kb. 1 perc elég volt. Csend van, béke.
Tán a legpocsékabb pillanat eddig, amikor vákuumpalackot cseréltek a draincső végén. Egy pillanatra megbántam, hogy reggel nem aludtam el. Amikor az üres eszköz elkapta a cső végét és teljes erővel megszívta a térdemben felgyülemlett folyadékot.
Összességében nem fáj jobban, mint mikor lereccsen és bedagad. Igaz, akkor nincs benne egy cső.
Közben 9 óra lett megjött Achilles. Elnézem magunkat, 25-40 közötti meglett férfiak, ahogy fetrengünk kötözött lábainkkal. Siralmas. Míly törékeny az ember.
9 óra, kis családom épp aludni tart. Otthon akarok lenni. Nem akarom sokszor azt hallani kislányomtól, "Hiányzol Apa".
Hogy végül happy end legyen. Nemsokára hazamegyek. Aztán meggyógyulok és akkor futás! :-)
Fun starts here
Megérkeztem. Papíromnak megfelelően 7re becsekkoltam. Adategyeztetés. Magyarország. Még arról is nyilatkozni kell, hogy tollal írok. Bejelölték, melyik térdem, azé megkérdezték párszor, hogy tuti legyen. Megműtöttek. Má nekem jó. Most zsibbadok, meg kicsit fájok. Fekszem.
Uzsoki kórház jó, egyelőre. 4en vagyunk, a 2 nyugdíjas épp kijelentkezik, a srác a lábvégen holnap megy, de már érkezett is egy figura 5.nek. Majd gurul a német bácsi helyére. Ahogy hallottam jön mellém egy bokatörött.
Nehéz dolog az öregség. Nehezen beszélsz, jársz, aztán kórház, ahonnan, ha minden jól megy hazamész.
Megjöttek a szállítók, 2 piros csapat. Összekeverték az öregeket majdnem. :)
Szóval pár órája kórház megint. Béke és nyugalom. Az ellátásra nincs panasz.
Uzsoki kórház jó, egyelőre. 4en vagyunk, a 2 nyugdíjas épp kijelentkezik, a srác a lábvégen holnap megy, de már érkezett is egy figura 5.nek. Majd gurul a német bácsi helyére. Ahogy hallottam jön mellém egy bokatörött.
Nehéz dolog az öregség. Nehezen beszélsz, jársz, aztán kórház, ahonnan, ha minden jól megy hazamész.
Megjöttek a szállítók, 2 piros csapat. Összekeverték az öregeket majdnem. :)
Szóval pár órája kórház megint. Béke és nyugalom. Az ellátásra nincs panasz.
2010. november 17., szerda
A térd - kezdetek
Az egész úgy kezdődött, hogy sokat mozogtam, aztán kevesebbet, de többet beszéltem és dolgoztam, aztán megint nekikezdtem s ez nyilván jót tesz, de nem sokat.
"A Sport legyen a szenvedélyed!"
Egyetértek vele és osztom a mondást, azonban nem szabad elfelejteni soha a játékszabályokat. Időrendi sorrendben fociztam, úsztam, kosaraztam, kézilabdáztam, később rendszeresen squash-oltam, meg néha kondiztam, szóval mindent. Majd jó sok kihagyás, elnehezedés, lustulás után irány újra focizni. Persze csak amolyan kollegális péntek reggeli mozgassuk át magunkat. Természetesen az önbizalom nagyobb, mint a tudás, nem kell azt a melegítést túlnyújtani, kenőcs pótol mindent. Aztán jött az a mozdulat a levegőben, ami után a puffanás és fájdalom. A többiek arca nem volt túl rémült így ránéztem, bedagadt, sajgott, szaggatott, de irányban állt a lábam. Ó az a gyönyörű lendület, a romantikus hév, a győzni akarás, mi ilyenkor is a sport gyepére terel vissza és megpróbáltam újra játszani, igaz ráállni sem bírtam. A bal térdem fordult ki, de visszaugrott. Másnap reggel már nem hajlítottam be, irány ügyelet, röntgen, nincs törés, leszívták, hajlik, hurrá, hétfőn már alig bicegek.
Eltelt majd 1,5 év és kezdett zavarni, hogy minden kicsit óvatlan mozdulatra kiugrik, dagad, fáj, bizonytalan. Elterveztem orvoshoz megyek. Ez a periódus is tartott - mármint az elmegyek - vagy 2-3 hónapig. Az eredmény? A térdemben - míly meglepő, hogy amelyik a fenti sorokban sérült - elpattant egy húr, pótolni kell, mert engem zavar, pótolni kell, mert ez bizony nem a mandula, epehólyag fél vese, hogy nincs nem nagy baj.
Eljött most az idő, holnap bevonulok - no nem a seregbe, olyasmiben már voltam - a kórházba, hogy futóművem elhasználódott részét combom megfelelő darabjával javítsák meg. Állítólag 3 hónap múlva már focizhatok is. Nem izgi?
Nem izgi. Gondoltam eddig. Most a küszöbön vagyok, nincs visszaút. Bátor voltam, mint az oroszlán, laza, mint a rigalánc, könnyed, mint a lepke, stb. De a mai nap valahogy más, megváltoztak dolgok. Melóztam, de már minden olyan befejezős, elmúlós volt. Nem jó, hogy kollégák búcsúznak, mert érzem soká jövök. Ezt még leküzdöm.
Az este egy időre utoljára láttam a kislányomat fürdeni. S ekkor a sok teendő között pakoltam a kórházi dolgaimat. Majd búcsúztunk, mert ment aludni édesanyjával. Ekkor már értettem. Küzdöttem könnyeimmel, most is ezt teszem. Ahogy sétáltam le a lépcsőn minden egyes lépéssel közelebb jött a tudat: Itt nem jövök fel egy darabig. Mióta ismerem kedvesem, nem aludtunk egy fedél alatt külön. Csak 3 éves a kislányom, de harmadennyi időre sem választhatott el minket semmi. Most egy óvatlan mozdulat, a kapkodás, a bemelegítés elhanyagolása és végül egy lépcsősor. Fizikailag az utolsó.
Nem sokszor gondolkodtam azon, milyen lenne, ha ez lenne. Külön a szerelmemtől, külön a lányomtól, minimális esélyekkel, hogy ott legyek, együtt éljük életünk. Milyen idióta szituációk, amik megtanítják az embert a legfontosabb dolgok észrevételére. Dolgozok, későn érek haza, alig találkozunk, már vacsora - alvás. Most pedig fordul a kocka, itthon leszek egész nap, de ők nem lesznek s hazajönnek, majd elmennek az esti ceremónia kedves és szórakoztató, varázslatos élményeibe, amiből most kimaradok. Hányszor éreztem fárasztónak vagy ki merem mondani tehernek, ami helyett inkább egy csendes helyen pihennék. Sose gondoltam bele mi lenne enélkül s most elképzelni se találom a pozitívumot.
Erős vagyok, az események zúgnak majd és az idő zakatolva rohan. Nehezebbet is átéltem, ezt is megoldom. Férfi vagyok, nem sírok, csak talán ezt a pár könnyet ezen szoba sarkában, míg ezt a rakás betűt idepötyögöm.
Tanulok a dolgokból, talán. Talán máskor máshogy teszek, talán legközelebb máshogy értékelek, talán nem is fog történni semmi, talán egy újabb dolog fog a szemem előtt lebegni. Lassan már nem látok a sok képzeletbeli lebegőktől, majd selejtezek.
Lesz pár napom egy kórházi ágyon, hogy tisztuljanak a gondolataim, hogy hazatérve felvértezve újult erővel és keresztszalaggal vágjak neki a kifürkészhetetlen jövőnek.
Tanács? Tanulság? Nincs, illetve mindenki keresse a magáét, a neki fontosat, az enyém ott van a sorok között. Tessék rendesen bemelegíteni még nagy hőségben is. A sport, a mozgás igenis szenvedélyes öröm legyen, ne szerelem. A szenvedélyt lehet ésszel és értelmesen csinálni, az utóbbiban nincsenek határok.
Azért mert focilabdát lát az ember még nem válik Ronaldo-vá. Korábban írtam, hogy focizni mindenki tud, hát ez az amikor akasztják a hóhért. Én is azt hittem, sőt azt is, hogy én aztán nagyon. Hát az elejével volt a baj...
Nincs konzekvencia igazán, ez egy olyan sérülés, amit most egy kicsit érzelmi túlfűtöttségem az egekbe emelt, amúgy rutin eset és csak azokkal történik meg olykor, akik mozognak és akkor, amikor többet vagy jobban akarnak, mint azt az éppenkori szervezete elbírná. Ez van. Sok sikert.
"A Sport legyen a szenvedélyed!"
Egyetértek vele és osztom a mondást, azonban nem szabad elfelejteni soha a játékszabályokat. Időrendi sorrendben fociztam, úsztam, kosaraztam, kézilabdáztam, később rendszeresen squash-oltam, meg néha kondiztam, szóval mindent. Majd jó sok kihagyás, elnehezedés, lustulás után irány újra focizni. Persze csak amolyan kollegális péntek reggeli mozgassuk át magunkat. Természetesen az önbizalom nagyobb, mint a tudás, nem kell azt a melegítést túlnyújtani, kenőcs pótol mindent. Aztán jött az a mozdulat a levegőben, ami után a puffanás és fájdalom. A többiek arca nem volt túl rémült így ránéztem, bedagadt, sajgott, szaggatott, de irányban állt a lábam. Ó az a gyönyörű lendület, a romantikus hév, a győzni akarás, mi ilyenkor is a sport gyepére terel vissza és megpróbáltam újra játszani, igaz ráállni sem bírtam. A bal térdem fordult ki, de visszaugrott. Másnap reggel már nem hajlítottam be, irány ügyelet, röntgen, nincs törés, leszívták, hajlik, hurrá, hétfőn már alig bicegek.
Eltelt majd 1,5 év és kezdett zavarni, hogy minden kicsit óvatlan mozdulatra kiugrik, dagad, fáj, bizonytalan. Elterveztem orvoshoz megyek. Ez a periódus is tartott - mármint az elmegyek - vagy 2-3 hónapig. Az eredmény? A térdemben - míly meglepő, hogy amelyik a fenti sorokban sérült - elpattant egy húr, pótolni kell, mert engem zavar, pótolni kell, mert ez bizony nem a mandula, epehólyag fél vese, hogy nincs nem nagy baj.
Eljött most az idő, holnap bevonulok - no nem a seregbe, olyasmiben már voltam - a kórházba, hogy futóművem elhasználódott részét combom megfelelő darabjával javítsák meg. Állítólag 3 hónap múlva már focizhatok is. Nem izgi?
Nem izgi. Gondoltam eddig. Most a küszöbön vagyok, nincs visszaút. Bátor voltam, mint az oroszlán, laza, mint a rigalánc, könnyed, mint a lepke, stb. De a mai nap valahogy más, megváltoztak dolgok. Melóztam, de már minden olyan befejezős, elmúlós volt. Nem jó, hogy kollégák búcsúznak, mert érzem soká jövök. Ezt még leküzdöm.
Az este egy időre utoljára láttam a kislányomat fürdeni. S ekkor a sok teendő között pakoltam a kórházi dolgaimat. Majd búcsúztunk, mert ment aludni édesanyjával. Ekkor már értettem. Küzdöttem könnyeimmel, most is ezt teszem. Ahogy sétáltam le a lépcsőn minden egyes lépéssel közelebb jött a tudat: Itt nem jövök fel egy darabig. Mióta ismerem kedvesem, nem aludtunk egy fedél alatt külön. Csak 3 éves a kislányom, de harmadennyi időre sem választhatott el minket semmi. Most egy óvatlan mozdulat, a kapkodás, a bemelegítés elhanyagolása és végül egy lépcsősor. Fizikailag az utolsó.
Nem sokszor gondolkodtam azon, milyen lenne, ha ez lenne. Külön a szerelmemtől, külön a lányomtól, minimális esélyekkel, hogy ott legyek, együtt éljük életünk. Milyen idióta szituációk, amik megtanítják az embert a legfontosabb dolgok észrevételére. Dolgozok, későn érek haza, alig találkozunk, már vacsora - alvás. Most pedig fordul a kocka, itthon leszek egész nap, de ők nem lesznek s hazajönnek, majd elmennek az esti ceremónia kedves és szórakoztató, varázslatos élményeibe, amiből most kimaradok. Hányszor éreztem fárasztónak vagy ki merem mondani tehernek, ami helyett inkább egy csendes helyen pihennék. Sose gondoltam bele mi lenne enélkül s most elképzelni se találom a pozitívumot.
Erős vagyok, az események zúgnak majd és az idő zakatolva rohan. Nehezebbet is átéltem, ezt is megoldom. Férfi vagyok, nem sírok, csak talán ezt a pár könnyet ezen szoba sarkában, míg ezt a rakás betűt idepötyögöm.
Tanulok a dolgokból, talán. Talán máskor máshogy teszek, talán legközelebb máshogy értékelek, talán nem is fog történni semmi, talán egy újabb dolog fog a szemem előtt lebegni. Lassan már nem látok a sok képzeletbeli lebegőktől, majd selejtezek.
Lesz pár napom egy kórházi ágyon, hogy tisztuljanak a gondolataim, hogy hazatérve felvértezve újult erővel és keresztszalaggal vágjak neki a kifürkészhetetlen jövőnek.
Tanács? Tanulság? Nincs, illetve mindenki keresse a magáét, a neki fontosat, az enyém ott van a sorok között. Tessék rendesen bemelegíteni még nagy hőségben is. A sport, a mozgás igenis szenvedélyes öröm legyen, ne szerelem. A szenvedélyt lehet ésszel és értelmesen csinálni, az utóbbiban nincsenek határok.
Azért mert focilabdát lát az ember még nem válik Ronaldo-vá. Korábban írtam, hogy focizni mindenki tud, hát ez az amikor akasztják a hóhért. Én is azt hittem, sőt azt is, hogy én aztán nagyon. Hát az elejével volt a baj...
Nincs konzekvencia igazán, ez egy olyan sérülés, amit most egy kicsit érzelmi túlfűtöttségem az egekbe emelt, amúgy rutin eset és csak azokkal történik meg olykor, akik mozognak és akkor, amikor többet vagy jobban akarnak, mint azt az éppenkori szervezete elbírná. Ez van. Sok sikert.
2010. november 13., szombat
Budapest. Te csodás
Igen, végre leírom, meg befejezem a leírását az elmentett vallomásoknak.
1 hete úgy döntöttem tömegközlekedek, mert hiszem, hogy az jó. Általában autóval, taxival járok. Külvárosiként a belváros kb. 1,5 óra BKV-val
Villamossal Etelétől a Kálvin térig szerintem egy kellemes túra, szombat kora este, nincs is nagy forgalom. Át a Dunán csodálatos. Budapest gyönyörű város és csak szépül, megújul, szeretem. A villamos elfogadható, észre sem veszem milyen, mert az utat nézem. Aki naponta itt utazik biztos nem veszi észre az apróságokat, érthető.
Kálvin tér felújított díszkövei, téralkotásnak elmenő villamosmegálló, amibe a régi 4-6 villamos szerelvénye nem illik, de nekünk ez van.
A katasztrófa a metróban kezdődik. Felszín alá le, relatíve olyan, mintha kitakarítottak volna. A bajok kezdete. A BKV úgy látszik bevezette a preventív büntetést. Ugyebár a fehér vonaltól kell jegy, ezért az ellenőr a lemenő mozgólépcsőnél ellenőriz. Ellenőr, az gondolom egy ember, aki ápolt, kulturáltan köszönni képes, udvariasan megszólít és tudja a köszönöm szót kb. 4 nyelven. Nem kell a nyelvi izlelőbimbók fiziológiáját érteni, de a metró működési elvét sem. Na itt ez úgy néz ki, mintha a zajtól aludni nem képes alkoholista lecsúszott hajléktalan gondolja tesz a világért és az mindjárt hálás is lesz szolgálataiért. 3 törpeogre 1 hétnyi borostával, láthatóan koszos kezekkel, sárga fogak, 1 hetes hagymás szalonna szag, ahogy köztük elhaladok és egymáshoz beszélnek érthetetlen akcentusban. Szerintem nincs felvételi követelmény. Ekkor már sejtettem, nem jó irány. Mozgólépcső le.
Kb. 12-14 éve felhagytam a békávézással, mert nem volt praktikus vagy elég gyors vagy mert elkényelmesedtem. A metróval utaztam aktívan, amikor mégcsak az Árpád-hídig járt, láttam a Népliget körüli egykori CASCO világító reklámot, stb. Az elmúlt évtizedben csak ritkán vettem igénybe, akkor is inkább a felszíni egységeket. A Combino szerintem egy tuti gép. Csendes. relatíve kényelmes, nem ugrál, nem akar szétesni, nincs lépcső, stb.
Közben leértem. A peronoknál a félhomályban próbálom megtalálni a megfelelő irányt. A bezártságérzeten a fény kevéssége mellett az állott levegő sem segít friss oxigénhez juttatni a fejem. Csak most nézek körül. ITT NEM VÁLTOZOTT SEMMI 10 ÉVE!!! Avitt? Ez egy lepukkant putri befordult alkalmazottakkal. Még be sem szálltam a szállítókocsiba, már nem akarok itt lenni. Legalább kitakarítanának néha. A neon lámpatestekben látható rovar tömegsírok első tetemei még utolsó látogatásomkor kerültek oda. Ez undorító.
Nincs késő, nincs nagy forgalom. A Kálvin tér megálló olajszerűszínű falán levő fekete betűket még egy marketingesnek sem jutott eszébe világosra cserélni, hogy el lehessen olvasni. A jó pesti utazó fejből segít az orosz túristacsaládnak, hány megálló a nyugati. 10 percet várok a szerelvényre.
Jön a kék szörny, beszállok. Ezt se festette senki vagy 30 éve, szép napszítta matt kék. Zene, hang a régi, az ajtó csattanás határozottsága is. De miért zörren az összes belső panel erre egyszerre? Nincs meghúzva a csavar? Nincs, az egész úron az érzés, hogy ez most szét fog esni, itt pusztulok. Használom az utolsó innovációt, a térerőt és sms-ben búcsúzom a családtól.
Első megálló Ferenciek tere. A közepén az építési zöld elkerítésre 20 évre visszamenőleg emlékszem. Talán még nem fejezték be? A piros falak már szürkésbarnásak, a látvány siralmas.
Robogunk tovább a szellemkastély járatával.nézem az utasokat, mit csinálnak. Senki se mosolyog, mondjuk nincs is miért. Egy lány, nem illik ide, lerakja a telefont, hogy tovább ipodozzon. Vastag pulcsi a dzseki alatt, de a dereka kilóg, mikor feláll, hogy az ajtóhoz csoszogjon a papucsában és 3/4-es nadrágjában? Öngyilkosjelölt, neki se kell nyugdíjat spórolni. Az orosz család látszik, nem először utazik. Nem kísérelnek meg beszélgetni. A rémes csattogás és kattogás, amit a helyváltoztatásunkra kirendelt fémszörny ad ki magából, nem társa az emberi kapcsolatoknak.
Deák tér, nem bírom soká. A falon az a betűs minta. Valamikor fehér volt a háttere, emlékszem, amikor csinálták. Most szürke, a többi részlettel nem idézem magam. Utazom tovább a retro járaton.
Azt gondolná valaki, hogy ez amolyan 80-as évek utánérzés, de nagyon nem. Akkor ez működésre. emberek szállítására alkalmas környezet és eszköz volt csak azóta le lett lakva, el lett használva és nem gondozta senki.
Lassan, de biztosan eljutok a Nyugatiba, nem megyek tovább, sokkot kaptam, elég volt, menekülök. A mozgólépcső nyomorában felfelé fordított tekintettel vágyok ki. Már tudom, irány a West End, jót tesz majd az éles váltás. DE JAJ! Siralom és szégyen! A vízesés csak egy nedves fal, párás aluljáró büdös alsó szint. Nembaj, megkeresem a nyugatot, a 21. századot, megyek be a belsejébe, de nincs változás, elhasználódott, kopott, szürke, kevés fény, megszűnik a pára, helyét átveszi a gyorséttermek szaga. Van nyüzsgés, a közönség nagy része volt KGST. Érdekes, itt szokás, hogy mindenki peckesen egy levegővétellel a bejáratnál közlekedik. Qva májerek, feszülnek, mint az idegeim ahogy őket nézem. Katasztrófa!
Igazából nem az a baj, hogy valami régi, hanem az, hogy nincs karbantartva. Nem kell 4-es metró, ha ezeket sem tudják üzemeltetni. A metrókocsik nem csúnyábbak, mint Rómában vagy máshol csak ott humánszállításra alkalmasak. Nem fél bennük az ember. Nem érezném szakadt elrombolandó rossznak a metrót, ha fény lenne benne. A lámpatestek kitakarításával, mea culpa, cseréjével dupla fényerőt lehetne elérni. éjszaka ki kéne nyitni vagy a szellőztetőt felülvizsgálni, hogy ne legyen büdös.
Ez hazánk betegsége. Építünk valamit, aztán feléljük, szarni rá. Szarni a közösségre, szarni mindenkire. Kilopni mindenből, amit lehet, aztán vízözön. Majd lesz másik. De miből? Mennyiért? Azt az inkompetens barmot, aki ezekbe az állomáskba új metrószerelvényt beenged, nem lecsukatnám, hanem a szerelvények alá kötözném egy napra, aztán a gyógykezelése is lent történne. Az beteg. Tender? Mire? Takarítani kell, normális személyzet kell, folyamatosan karbantartani, felújítani, cserélni kell.
NEM ÚJAT KELL VENNI, HANEM MEGÓVNI A RÉGI ÁLLAPOTÁT!!
A 4 megállót 320 Ft-ért (szakaszjegy) tettem meg. Egy európai országban 1 EUR-ért annyit utazom, amennyit akarok időkorlát nélkül! Ott legalább látszik, hogy a jegyárat mire fordítják. A metrók este 8-kor 1-4 (!) percenként járnak, nem 10!
Szégyellem minden idelátogató turista előtt magam ezért és megértem, ha ezért nem jön ide. Sajnos. Azt is, ha ez alapján negatívan ítél. Sokkoló.
Legközelebb fényképezőgépet is viszek és közzéteszem.
Jó utat mindenkinek.
1 hete úgy döntöttem tömegközlekedek, mert hiszem, hogy az jó. Általában autóval, taxival járok. Külvárosiként a belváros kb. 1,5 óra BKV-val
Villamossal Etelétől a Kálvin térig szerintem egy kellemes túra, szombat kora este, nincs is nagy forgalom. Át a Dunán csodálatos. Budapest gyönyörű város és csak szépül, megújul, szeretem. A villamos elfogadható, észre sem veszem milyen, mert az utat nézem. Aki naponta itt utazik biztos nem veszi észre az apróságokat, érthető.
Kálvin tér felújított díszkövei, téralkotásnak elmenő villamosmegálló, amibe a régi 4-6 villamos szerelvénye nem illik, de nekünk ez van.
A katasztrófa a metróban kezdődik. Felszín alá le, relatíve olyan, mintha kitakarítottak volna. A bajok kezdete. A BKV úgy látszik bevezette a preventív büntetést. Ugyebár a fehér vonaltól kell jegy, ezért az ellenőr a lemenő mozgólépcsőnél ellenőriz. Ellenőr, az gondolom egy ember, aki ápolt, kulturáltan köszönni képes, udvariasan megszólít és tudja a köszönöm szót kb. 4 nyelven. Nem kell a nyelvi izlelőbimbók fiziológiáját érteni, de a metró működési elvét sem. Na itt ez úgy néz ki, mintha a zajtól aludni nem képes alkoholista lecsúszott hajléktalan gondolja tesz a világért és az mindjárt hálás is lesz szolgálataiért. 3 törpeogre 1 hétnyi borostával, láthatóan koszos kezekkel, sárga fogak, 1 hetes hagymás szalonna szag, ahogy köztük elhaladok és egymáshoz beszélnek érthetetlen akcentusban. Szerintem nincs felvételi követelmény. Ekkor már sejtettem, nem jó irány. Mozgólépcső le.
Kb. 12-14 éve felhagytam a békávézással, mert nem volt praktikus vagy elég gyors vagy mert elkényelmesedtem. A metróval utaztam aktívan, amikor mégcsak az Árpád-hídig járt, láttam a Népliget körüli egykori CASCO világító reklámot, stb. Az elmúlt évtizedben csak ritkán vettem igénybe, akkor is inkább a felszíni egységeket. A Combino szerintem egy tuti gép. Csendes. relatíve kényelmes, nem ugrál, nem akar szétesni, nincs lépcső, stb.
Közben leértem. A peronoknál a félhomályban próbálom megtalálni a megfelelő irányt. A bezártságérzeten a fény kevéssége mellett az állott levegő sem segít friss oxigénhez juttatni a fejem. Csak most nézek körül. ITT NEM VÁLTOZOTT SEMMI 10 ÉVE!!! Avitt? Ez egy lepukkant putri befordult alkalmazottakkal. Még be sem szálltam a szállítókocsiba, már nem akarok itt lenni. Legalább kitakarítanának néha. A neon lámpatestekben látható rovar tömegsírok első tetemei még utolsó látogatásomkor kerültek oda. Ez undorító.
Nincs késő, nincs nagy forgalom. A Kálvin tér megálló olajszerűszínű falán levő fekete betűket még egy marketingesnek sem jutott eszébe világosra cserélni, hogy el lehessen olvasni. A jó pesti utazó fejből segít az orosz túristacsaládnak, hány megálló a nyugati. 10 percet várok a szerelvényre.
Jön a kék szörny, beszállok. Ezt se festette senki vagy 30 éve, szép napszítta matt kék. Zene, hang a régi, az ajtó csattanás határozottsága is. De miért zörren az összes belső panel erre egyszerre? Nincs meghúzva a csavar? Nincs, az egész úron az érzés, hogy ez most szét fog esni, itt pusztulok. Használom az utolsó innovációt, a térerőt és sms-ben búcsúzom a családtól.
Első megálló Ferenciek tere. A közepén az építési zöld elkerítésre 20 évre visszamenőleg emlékszem. Talán még nem fejezték be? A piros falak már szürkésbarnásak, a látvány siralmas.
Robogunk tovább a szellemkastély járatával.nézem az utasokat, mit csinálnak. Senki se mosolyog, mondjuk nincs is miért. Egy lány, nem illik ide, lerakja a telefont, hogy tovább ipodozzon. Vastag pulcsi a dzseki alatt, de a dereka kilóg, mikor feláll, hogy az ajtóhoz csoszogjon a papucsában és 3/4-es nadrágjában? Öngyilkosjelölt, neki se kell nyugdíjat spórolni. Az orosz család látszik, nem először utazik. Nem kísérelnek meg beszélgetni. A rémes csattogás és kattogás, amit a helyváltoztatásunkra kirendelt fémszörny ad ki magából, nem társa az emberi kapcsolatoknak.
Deák tér, nem bírom soká. A falon az a betűs minta. Valamikor fehér volt a háttere, emlékszem, amikor csinálták. Most szürke, a többi részlettel nem idézem magam. Utazom tovább a retro járaton.
Azt gondolná valaki, hogy ez amolyan 80-as évek utánérzés, de nagyon nem. Akkor ez működésre. emberek szállítására alkalmas környezet és eszköz volt csak azóta le lett lakva, el lett használva és nem gondozta senki.
Lassan, de biztosan eljutok a Nyugatiba, nem megyek tovább, sokkot kaptam, elég volt, menekülök. A mozgólépcső nyomorában felfelé fordított tekintettel vágyok ki. Már tudom, irány a West End, jót tesz majd az éles váltás. DE JAJ! Siralom és szégyen! A vízesés csak egy nedves fal, párás aluljáró büdös alsó szint. Nembaj, megkeresem a nyugatot, a 21. századot, megyek be a belsejébe, de nincs változás, elhasználódott, kopott, szürke, kevés fény, megszűnik a pára, helyét átveszi a gyorséttermek szaga. Van nyüzsgés, a közönség nagy része volt KGST. Érdekes, itt szokás, hogy mindenki peckesen egy levegővétellel a bejáratnál közlekedik. Qva májerek, feszülnek, mint az idegeim ahogy őket nézem. Katasztrófa!
Igazából nem az a baj, hogy valami régi, hanem az, hogy nincs karbantartva. Nem kell 4-es metró, ha ezeket sem tudják üzemeltetni. A metrókocsik nem csúnyábbak, mint Rómában vagy máshol csak ott humánszállításra alkalmasak. Nem fél bennük az ember. Nem érezném szakadt elrombolandó rossznak a metrót, ha fény lenne benne. A lámpatestek kitakarításával, mea culpa, cseréjével dupla fényerőt lehetne elérni. éjszaka ki kéne nyitni vagy a szellőztetőt felülvizsgálni, hogy ne legyen büdös.
Ez hazánk betegsége. Építünk valamit, aztán feléljük, szarni rá. Szarni a közösségre, szarni mindenkire. Kilopni mindenből, amit lehet, aztán vízözön. Majd lesz másik. De miből? Mennyiért? Azt az inkompetens barmot, aki ezekbe az állomáskba új metrószerelvényt beenged, nem lecsukatnám, hanem a szerelvények alá kötözném egy napra, aztán a gyógykezelése is lent történne. Az beteg. Tender? Mire? Takarítani kell, normális személyzet kell, folyamatosan karbantartani, felújítani, cserélni kell.
NEM ÚJAT KELL VENNI, HANEM MEGÓVNI A RÉGI ÁLLAPOTÁT!!
A 4 megállót 320 Ft-ért (szakaszjegy) tettem meg. Egy európai országban 1 EUR-ért annyit utazom, amennyit akarok időkorlát nélkül! Ott legalább látszik, hogy a jegyárat mire fordítják. A metrók este 8-kor 1-4 (!) percenként járnak, nem 10!
Szégyellem minden idelátogató turista előtt magam ezért és megértem, ha ezért nem jön ide. Sajnos. Azt is, ha ez alapján negatívan ítél. Sokkoló.
Legközelebb fényképezőgépet is viszek és közzéteszem.
Jó utat mindenkinek.
Katonasági emlékek
A Fáccsén épp a katonaság aktualitásai kapcsán emlékeket szakítottunk fel. Beidézem, amit oda írtam, módosítás nélkül. Megindított a felsorolás, de az mégse az a felület, ahol egy folytatásos teleregényt kéne egy postba tenni. Igent a téma a katonaság. A sorkatonaság örökre megmaradó emlékei. Az a jónéhány hónap jólét, amikor nem kellett a holnapon gondolkodni, mert megvolt a megfelelő képzettségű és tapasztalatú elöljáró (a 3 hónapja katona 18 éves szakképzett patkolókovács személyében), akitől a katonának levés csínját és életfilozófiáját elsajátítani kaptunk lehetőséget...
Legyen előbb az idézet (hehe magamtól), az arckönyvből:
Milyen szépek is voltak azok az idők. Egyforma ruhában, egyenszabályok terhe alatt. Nem számított, hogy a srác ott bal hátul Dallas-ban vegyészként diplomázott, hazajött, mire felfogta a levelet, behúzták. Most értékesítheti őrszolgálatban a tudását. Talán valaki azt gondolta, hogy szakmához kapcsolódót kap? HAHAHA, ez a magyar sereg volt. Az idő megszépít mindent. Nem emlékszem szüleim nyilván kétségbeesett arcára, amikor az első látogatásra behozott 2 kiló rántotthús és sültkrumpli 20 perces elfogyasztásának látványa okozhatott. Nem tett jót az 1200 kalóriás menü.
Aki akkoriban nem azon gondolkodott, hogy vessen véget az életének, az az alakuló téren párszáz társa között talán körülnézett. Vagy az jutott eszébe, hogyan és mit fog innen kilopni (ez még mindig Magyarország) vagy elfogta egy fura érzés, ahogy a túlméretes bakancsában a nyakába akasztott több kiló vasat markolva feszített vigyázzban tisztelegve a környék legtöbb csillagos-parkettás embernek érkezésére. Nem igaz, hogy nem indított meg valakit, amikor bent áll és száz torok együtt orkánként üvölti "Esküszöm". Tán büszkeség vagy kötelességtudat vagy egy eufória az egyforma ruhások között. Határőr voltam, elég magas, hogy első sorba kerüljek, eskütételünkre a Köztársasági elnök jött. És tényleg valami más érzés volt. Nem annak felismerése, hogy milyen alacsony Árpi bácsi, hanem olyan, amit utána többet nem nagyon sikerült tapasztalni.
Persze én is voltam őrségben és meneteltem teljes felszereltségben, meg 30 fokban kúsztam a szántóföldön gázállarcban, de sajnálhatja, aki kihagyta, hogy kieressze rövid sorozatokban a stresszt egy AMD65-ös segítségével. Mostam a hosszúfolyosót és tisztelegtem hajnalban alegységként a laktanyaparancsnoki ellenőrzésen. Többször mondtam ki a jelentem, jelentkezem szavakat havonta, mint azóta egész életemben talán. De ez velejár, az élet része vagy tán annak kéne legyen.
Sajnos az egész akkor is pusztulat volt, pedig pesti határőrként még a jobbik felét láttam. Nem lettem rendes katona, nem tanultam meg jól lőni, nem hiszem, hogy fegyelmezettebb lennék, pedig formálja az embert, nem ágyazok be szebben. Az ütemérzékem sem lett jobb pedig pár tíz kilométert ordítottam az engem követő századnyi terepruhás nyájnak melyik számú lábbal lépünk éppen. Aztán megtanulták mondani. Nem énekeltünk, mint az amcsik, mert itt az nem divat. Igen az "étel" is rossz volt és igen mindenki elhízott, mert a mozgáshoz képest 3-szoros mennyiségű kenyeret evett, mert azt hittük létfenntartás. Volt, aki olyan messze lakott, hogy 3 nap alatt nem járt haza és volt, aki 1 napig csak trolizott és metrózott, mert ezekről eddig csak hallott.
Aztán a kiképző után jött a nagybetűs. Biznisz, kártya, szesz, kiszökés, késés, fenyítés, lazulás, szolgálat, annak elboltolása.
Biztos megfertőzött a dolog, mert utána még pár évig maradtam. Voltam közalkalmazott és hivatásos is. Más az élet bentről és más kintről a történetek alapján elképzelve. Az utóbbi képen sok a fals szín. Szedtem le szürke fejű társamat az ablakból, megbeszéltük a dolgot és átgondolta, most is hivatásos. Kétségtelen, nem lányoknak (mégha 1-es is a szemszáma) való dolog. Segítettem télen a buszt feljuttatni Nagykovácsiba és láttam őszinte köszönetet tekintetben. Legalább egy pillanatra valakinek hasznos volt, hogy ott voltam.
Jó volt és nem volt jó. Most vannak hírek, hogy képeznének embereket, hogy tudjanak cselekedni, ha - reméljük nem lesz ilyen - kell. A sorkatonaság olyan mint egy párnapos látogatás egy gyárban. Ott voltál, láttad, azt hiszed, tudod, de már mész is haza. Ne legyen szükség a tudásra sose, de kárt senkinek sem okoz.
Legyen előbb az idézet (hehe magamtól), az arckönyvből:
Emlékezetem darabjai: Sorakozó, de mér ilyen korán. Hajnai trapp a konyhára. Haverkodás az ostoba konyhással, pia behozásért (profittal átadásért) rendes étel. Szolgálatcsere piáért. Fura ez egy fizetőeszköz. Este kártya takarodó után, srácok szíttak, beszállok, nyerek, gáláns vagyok, holnapra kaját szerzek. Szilveszter, konyhás sk hozza a főtt virslit a körletbe, nekem extra profit az zaljon, neki egy üveg pia. Szolgálat, kemény vagyok és ma is szép, mint mindenki, hisz egyenruhát viselek. Ma puskanap van, nem lövünk, de takarítjuk.... :DD Folytatom, de majd máshol... :)
Milyen szépek is voltak azok az idők. Egyforma ruhában, egyenszabályok terhe alatt. Nem számított, hogy a srác ott bal hátul Dallas-ban vegyészként diplomázott, hazajött, mire felfogta a levelet, behúzták. Most értékesítheti őrszolgálatban a tudását. Talán valaki azt gondolta, hogy szakmához kapcsolódót kap? HAHAHA, ez a magyar sereg volt. Az idő megszépít mindent. Nem emlékszem szüleim nyilván kétségbeesett arcára, amikor az első látogatásra behozott 2 kiló rántotthús és sültkrumpli 20 perces elfogyasztásának látványa okozhatott. Nem tett jót az 1200 kalóriás menü.
Aki akkoriban nem azon gondolkodott, hogy vessen véget az életének, az az alakuló téren párszáz társa között talán körülnézett. Vagy az jutott eszébe, hogyan és mit fog innen kilopni (ez még mindig Magyarország) vagy elfogta egy fura érzés, ahogy a túlméretes bakancsában a nyakába akasztott több kiló vasat markolva feszített vigyázzban tisztelegve a környék legtöbb csillagos-parkettás embernek érkezésére. Nem igaz, hogy nem indított meg valakit, amikor bent áll és száz torok együtt orkánként üvölti "Esküszöm". Tán büszkeség vagy kötelességtudat vagy egy eufória az egyforma ruhások között. Határőr voltam, elég magas, hogy első sorba kerüljek, eskütételünkre a Köztársasági elnök jött. És tényleg valami más érzés volt. Nem annak felismerése, hogy milyen alacsony Árpi bácsi, hanem olyan, amit utána többet nem nagyon sikerült tapasztalni.
Persze én is voltam őrségben és meneteltem teljes felszereltségben, meg 30 fokban kúsztam a szántóföldön gázállarcban, de sajnálhatja, aki kihagyta, hogy kieressze rövid sorozatokban a stresszt egy AMD65-ös segítségével. Mostam a hosszúfolyosót és tisztelegtem hajnalban alegységként a laktanyaparancsnoki ellenőrzésen. Többször mondtam ki a jelentem, jelentkezem szavakat havonta, mint azóta egész életemben talán. De ez velejár, az élet része vagy tán annak kéne legyen.
Sajnos az egész akkor is pusztulat volt, pedig pesti határőrként még a jobbik felét láttam. Nem lettem rendes katona, nem tanultam meg jól lőni, nem hiszem, hogy fegyelmezettebb lennék, pedig formálja az embert, nem ágyazok be szebben. Az ütemérzékem sem lett jobb pedig pár tíz kilométert ordítottam az engem követő századnyi terepruhás nyájnak melyik számú lábbal lépünk éppen. Aztán megtanulták mondani. Nem énekeltünk, mint az amcsik, mert itt az nem divat. Igen az "étel" is rossz volt és igen mindenki elhízott, mert a mozgáshoz képest 3-szoros mennyiségű kenyeret evett, mert azt hittük létfenntartás. Volt, aki olyan messze lakott, hogy 3 nap alatt nem járt haza és volt, aki 1 napig csak trolizott és metrózott, mert ezekről eddig csak hallott.
Aztán a kiképző után jött a nagybetűs. Biznisz, kártya, szesz, kiszökés, késés, fenyítés, lazulás, szolgálat, annak elboltolása.
Biztos megfertőzött a dolog, mert utána még pár évig maradtam. Voltam közalkalmazott és hivatásos is. Más az élet bentről és más kintről a történetek alapján elképzelve. Az utóbbi képen sok a fals szín. Szedtem le szürke fejű társamat az ablakból, megbeszéltük a dolgot és átgondolta, most is hivatásos. Kétségtelen, nem lányoknak (mégha 1-es is a szemszáma) való dolog. Segítettem télen a buszt feljuttatni Nagykovácsiba és láttam őszinte köszönetet tekintetben. Legalább egy pillanatra valakinek hasznos volt, hogy ott voltam.
Jó volt és nem volt jó. Most vannak hírek, hogy képeznének embereket, hogy tudjanak cselekedni, ha - reméljük nem lesz ilyen - kell. A sorkatonaság olyan mint egy párnapos látogatás egy gyárban. Ott voltál, láttad, azt hiszed, tudod, de már mész is haza. Ne legyen szükség a tudásra sose, de kárt senkinek sem okoz.
Politika és foci
Azt hiszem már megint összeállt a kép. Kis kerti munka közben rájöttem hazám, a magyarok újabb exportálható tudására.
Az ember jön megy, tesz vesz. lapozgatja a netet és igazából egy majdnem jónak mondható változást észlel. Megint tudjuk kulturáltan utálni egymást, de legalább van közös téma.
Ugyebár a focihoz mindenki ért. Nem nehéz felfogni, bonyolult, mint a fagolyó, ezért amatőr szinten mindenki képes rá. Ez a kapu, ezek a lábaim, ott a széle a pályának, rugdosd a labdát a kapuba... Van a bíró, aki persze nem ért hozzá, mégis őt nevezték ki, hogy irányítsa a két nyájat, ne tapossák egymást a gyep alá, azt nem szabad. Van a közönség, a publik, aki persze ért hozzá és azt a maga stílusával, érzelmi intelligenciájával, habitusával tudatja is a közvéleménnyel. Nem, valóban nem szeretem a focit, de természetszerűleg értek hozzá. Sőt, a focit sokan nem szeretik, mint a Való Világot, csak a nyavalyás TV mindig ott áll meg. Fura. Nos én nem szeretem, indokolni is tudom, de értek hozzá, gyerek fejjel csináltam is, de már nem is nézem csak ha vébé-ebé. Mindenki ért a focihoz, de legalább fejben foglalkozik sporttal az emberek nagy része. Bárcsak a harmada a focihoz értőknek csinálná is. Hogy Ferót idézzem: "Sajnálom, én is egy kicsit".
No most jön az agymosás. Még egy terület van megfigyelésem szerint, amihez ebben az országban mindenki ért. Ez a politika. Ezt a többség csinálja. Tiszta VV és Győzike effektus, senki se követi, nézi, de elhatárolják magukat tőle, mégis mindenki tudja ki-kit oralizál éppen. A publik mindenhez jobban ért, elolvassa a szalagcímet és vagy bólogat, hogy így jó, mert birkanyáj vagy fújolja, mert azt hiszi kötelező. Jobbik esetben a tartalmába is beleolvas, rosszabbik esetben veszi elő a Bibliát jelentő blikket a konjuktúrális forradalom deficites GDP arányos hozadékánál. De jön a másnap, amikor habzik a szája az egekbe szökő hitelkamatokon, mert a svájci frankra vett hűdenagy plazmára még ketyeg vagy 2 évig. Szóval mindenki politikus, mert nem igényel szaktudást csak bő nyálat és szimpátiát a bejutáshoz. Szakértelem az nem kell, mondjuk mindenkinek mindenhez nem is lehet. Csak mondani kell néha valami okosnak tűnőt, aztán lehet kérni a következő sört. Mindenki politikus Magyarországon. A paptól az orvoson át az autószerelőig a kocsmában, a patikában, a közértben és a munkahelyen mindenhol árad. Nem is baj, mert legalább van vélemény, legalább nem a befordulás a téma.
Konklúzió. Magyarországon mindenki ért a focihoz és a politikához. Nem mondható, hogy agyatlan nép vagyunk. Nem bonyolult témák, már a 3 éves kislányom is focizik és eszméletlen politikus, amikor a csokiért kell lobbizni. Azért ezzel ki lehetne tűnni, lehetne országimázs, az elméleti foci és politika országa. Exportálhatnánk a tudást. Minden ország kocsmatémájába beitathatnánk, hogy mekkora játék volt a hétvégén, bár semmit se ér külföldön. Beülhetnénk külföldre politikusnak, hogy minden ügyesen menjen, mint nálunk.
Nem is értem más országok miért nem rendelkeznek ilyen potenciállal. Foglalkoznak a megélhetéssel hosszú távon, meg megtérüléssel, mielőtt pl. hitelt vennének fel, meg a családdal, a szabadidő értékével. Áh, pedig ott lenne a foci és a politika. Emberek rajonganak kézilabdáért és hokiért és asztaliteniszért és bringázásért meg ralliért, dehát azt nem lehet csak úgy csinálni a grundon a politikáról beszélve. Az a sok tanulandó szabály, meg odafigyelés, az a tempó, hát abban nem lehet a semmit szövögetni, vezetgetni a labdát. Nincs is ezeknek a sportoknak akkora támogató érdeklődő közönsége, mint a focinak és a politikának.
Nem furcsa, hogy mégis ezek szoktak nemzetközileg is sikeresek lenni? ...
Az ember jön megy, tesz vesz. lapozgatja a netet és igazából egy majdnem jónak mondható változást észlel. Megint tudjuk kulturáltan utálni egymást, de legalább van közös téma.
Ugyebár a focihoz mindenki ért. Nem nehéz felfogni, bonyolult, mint a fagolyó, ezért amatőr szinten mindenki képes rá. Ez a kapu, ezek a lábaim, ott a széle a pályának, rugdosd a labdát a kapuba... Van a bíró, aki persze nem ért hozzá, mégis őt nevezték ki, hogy irányítsa a két nyájat, ne tapossák egymást a gyep alá, azt nem szabad. Van a közönség, a publik, aki persze ért hozzá és azt a maga stílusával, érzelmi intelligenciájával, habitusával tudatja is a közvéleménnyel. Nem, valóban nem szeretem a focit, de természetszerűleg értek hozzá. Sőt, a focit sokan nem szeretik, mint a Való Világot, csak a nyavalyás TV mindig ott áll meg. Fura. Nos én nem szeretem, indokolni is tudom, de értek hozzá, gyerek fejjel csináltam is, de már nem is nézem csak ha vébé-ebé. Mindenki ért a focihoz, de legalább fejben foglalkozik sporttal az emberek nagy része. Bárcsak a harmada a focihoz értőknek csinálná is. Hogy Ferót idézzem: "Sajnálom, én is egy kicsit".
No most jön az agymosás. Még egy terület van megfigyelésem szerint, amihez ebben az országban mindenki ért. Ez a politika. Ezt a többség csinálja. Tiszta VV és Győzike effektus, senki se követi, nézi, de elhatárolják magukat tőle, mégis mindenki tudja ki-kit oralizál éppen. A publik mindenhez jobban ért, elolvassa a szalagcímet és vagy bólogat, hogy így jó, mert birkanyáj vagy fújolja, mert azt hiszi kötelező. Jobbik esetben a tartalmába is beleolvas, rosszabbik esetben veszi elő a Bibliát jelentő blikket a konjuktúrális forradalom deficites GDP arányos hozadékánál. De jön a másnap, amikor habzik a szája az egekbe szökő hitelkamatokon, mert a svájci frankra vett hűdenagy plazmára még ketyeg vagy 2 évig. Szóval mindenki politikus, mert nem igényel szaktudást csak bő nyálat és szimpátiát a bejutáshoz. Szakértelem az nem kell, mondjuk mindenkinek mindenhez nem is lehet. Csak mondani kell néha valami okosnak tűnőt, aztán lehet kérni a következő sört. Mindenki politikus Magyarországon. A paptól az orvoson át az autószerelőig a kocsmában, a patikában, a közértben és a munkahelyen mindenhol árad. Nem is baj, mert legalább van vélemény, legalább nem a befordulás a téma.
Konklúzió. Magyarországon mindenki ért a focihoz és a politikához. Nem mondható, hogy agyatlan nép vagyunk. Nem bonyolult témák, már a 3 éves kislányom is focizik és eszméletlen politikus, amikor a csokiért kell lobbizni. Azért ezzel ki lehetne tűnni, lehetne országimázs, az elméleti foci és politika országa. Exportálhatnánk a tudást. Minden ország kocsmatémájába beitathatnánk, hogy mekkora játék volt a hétvégén, bár semmit se ér külföldön. Beülhetnénk külföldre politikusnak, hogy minden ügyesen menjen, mint nálunk.
Nem is értem más országok miért nem rendelkeznek ilyen potenciállal. Foglalkoznak a megélhetéssel hosszú távon, meg megtérüléssel, mielőtt pl. hitelt vennének fel, meg a családdal, a szabadidő értékével. Áh, pedig ott lenne a foci és a politika. Emberek rajonganak kézilabdáért és hokiért és asztaliteniszért és bringázásért meg ralliért, dehát azt nem lehet csak úgy csinálni a grundon a politikáról beszélve. Az a sok tanulandó szabály, meg odafigyelés, az a tempó, hát abban nem lehet a semmit szövögetni, vezetgetni a labdát. Nincs is ezeknek a sportoknak akkora támogató érdeklődő közönsége, mint a focinak és a politikának.
Nem furcsa, hogy mégis ezek szoktak nemzetközileg is sikeresek lenni? ...
2010. szeptember 23., csütörtök
Képzelt riport egy Státusz meetingről
Egyszer volt egy világ, ahol kéthetente tartottunk státuszt, persze sose fértünk bele a kitűzött időtartamba, ezért 2 lett belőle. Ennek egyik előnye, hogy hetente összeülünk valahol, ahol egy kicsit jobban összehúzódunk, mint asztalainknál, lecsukjuk laptopjainkat - tisztelet a kivételeknek - és átadjuk magunkat az információ áradatnak. Természetesen a vélemény szabadsága hozza magával, hogy olykor már a két idpőpont is kevésnek bizonyul, de az esemény ügyes délelőttre helyezése által az ebéd motivációja alakítja a gondolatok elburjánzását.
Ma nem volt státuszunk, elmaradt. Sok háttér nem látott napvilágot, mellékes információkból kiderül, hogy fontosabb feladatok és kevésbé fontos témák indokolják. Ez egy B heti státusz, amikor az A hetinél nem kevésbé fontos, de többnyire kevésbé sürgős témákkal és azokhoz készített színes prezentációkkal örvendeztetjük a többieket, élesítjük előadási készségeinket.
No és mi van, ha úgy teszünk mégis volt. Járjunk egy kört a képzelet varázslatos világában a szokásosnál jóval szabadabb formában. Gyertek velem, útra fel. :-)
Prológ. Megnyitás, gyors felsorolás, mi is a mai menü. Igaz ezt mi dobtuk össze mégis néha meglepődünk, hogy miről is fogunk beszélni. Kicsit olyan, mint mikor tételt húzol egy vizsgán, aztán vagy azt mondod el vagy cselesen egy másikra terelsz hirtelen.
Első téma, az előző státusz feladatai, hogyan állnak. No először mindig érdemes tisztázni, hogy az azonos jellegű B státuszon feljegyzett vagy az előző heti átellenes, A státuszon rögzített feladatokról van szó, mert ugyebár, ha beszélünk az egyik dologról, akkor a másikról is kell. Ez az egyik legizgalmasabb pont. A kérdések egy részéről úgyis szó lesz valamelyik előadásban, no de ott a maradék. Persze, hogy erre nem sokan készülünk. A reggel 9-kor elolvasott minicben talált kérdésekre a reggeli kávé rohanásában gyűlnek fejben a válaszok. Bár úgy gondoljuk nem így van, de ekkor már látható, ki lesz bajban. Ő az, aki csendben van, elmélyedve belül, a cigivégén a parázs nem pihen, az ital gyorsan fogy, erőltetett mosoly, ha a többiek nevetnek, biztos vicces volt. Szegény, "bárcsak túl lenne már rajta". Ekkor már csendül a programfelelős (chair) hangja, mindt iskolában a becsöngetés, "Gyertek, kezdjünk!". Kérdés, gyors válasz, olykor improvizálás, blöffölés, ha nem kérdeznek bele, pókerezhetek is. S jön az első visszakérdezés, arcokra kiül a "ma sem végzünk időben" tekintet, mitől a kérdező elbátortalanodik, a zavart válaszra kötelezett pedig el is odázhatja egy "megbeszéljük offline" leintéssel.
Oh, de most nem, válaszol, visszakérdezés, vélemény, válasz, megállapítás, szét s most össsze, mint egy amatőr boxmeccs, 5 perc helyett már 20 is eltelt, egyszer vége lesz.
Tárgyalás. Lassan átúszunk az első témába, felvillan a prezentáció, ezzel a márkánkkal ilyen tervünk van, amit olyan határidőre és ütemezéssel fogunk megcsinálni. ÚÚÚ-ÁÁÁÁ, pedig nincs is tüzijáték, ekkor már a képek jönnek, majd a száraz tények s zizegő elektromosság villanyozza fel az agyakat gondolatra serkentve az idegszálakat, beindítva a beszédközpontot. Udvarias plátói kérdésként hangzik el a vélemény és kérdés kérő felszólító kérdés, de jaj, belekérdeztek. Kidolgozott munkáról van szó, nem lehet baj, csak valamit nem ért. De jaj megint, a hang a H2-től jött, ez hosszú lesz, biztos elütöttem egy betűt. Áh csak megint lemaradt az elejéről, hogy mindig van egy bütyök, aki azért akadékoskodik, mert nem érti, hogy nem tudhat mindent. De nézzenek csak oda, rövid a kérdés, meg is válaszolom... Újabb kérdés, majd válasz, már egymással és egymásért érvelnek, de miért én vagyok a gép előtt? Sűrű válaszok, ugráló slide-ok, jegyzetelő tollak sercegő hangja a papíron. Minden tisztázva, kérdések felírva, felelősök megállapítva, téma lezárva, hurrá
Szünet. Már legalább 1 órája tart a státusz, ideje pihenni. 10 perc, tartsátok be, egymás idejéből megy, hangzik az ülés elnökétől. Irány újra, kávé, az első szekció okozta első fusztrációk füstbe-italba folytása, úszás a fényben a jó gondolatok még eltartó hatása miatt. Még egy rövid csocsó is belefér, feszültséglevezetés, mentális felfrissülés
S újra vissza a szokásosnak mondható tárgyaló kékes-pirosas-fehéres innovatív, a hagyományokat őrzően modern világba kalauzoló design-jába, hol a jövőt meghatározó gondolatok, mint a feltámadt a szél, mindent elsöprő tölcsérként száguldanak. Megint itt vagyunk érdemes körülnézni, ha még 4 vendégszereplőt hívunk, kevés lesz a hely. Kicsit a terem kiszellőzött, úgy bejött a zoxigén, folytathatjuk.
Újabb topic, együtt örülés, majd kicsit később megint az érdeklődések izzasztó áradata. Karistolnak a tollak a füzeten, telik a minutes, természetesen elekrtornikusan, gyűlnek a feladatok. Valaki már a leveleit ellenőrzi, más a szabadba vágyón tekint ki az ablakon, valaki fejében kutat napi teendők után, míg olyan is akad, ki csak az éhséghez párosuló enyhén savas görcsöt próbálja egy pohár vízzel és egyenesre merevített gerincoszloppal leplezni. Már közeleg a dél, mikor 12-t üt az óra s a kis csapat elindul, hogy bevegye az ebédlő minimalista terét, kiélvezze szolgáltatásai körét, étellel tömje meg hasát. A gondolatok már itt járnak, csökken a kérdések száma, lassan méla csendbe burkolózik a társaság, csak az előadó beszél elakadó hangon.
Finálé. És igen, mindenki feléled, hisz elhangzik a véget jelző szó. Izzasztó, megfeszített délelőtt volt, ahol talán megint előrébb lendítettük a jövőt, kiköszörültünk pár csorbát, egymásnak feszültünk, majd egymás vállára borulva együtt örültünk. Minden benne volt, aminek benne kellett lennie és ami kimaradt az majd a következő státuszon kap lehetőséget. Ez a finálé talán az egyik legmozgalmasabb része a teljes időtöltésnek. Elgémberedett végtagjaink, sajgósra ült fertályok mozdulnak szervezetlen összevisszaságban. Becsukódnak a füzetek, kattannak a tollak és a lecsapódó laptopfedelek, utolsó fontosnak vélt gondolatok, udvarias egymás elé tessékelés a kijáratnál és a felkiáltás: "Ugye le sem ültök, megyünk ebédelni?"
Igen véget ért. ismét hozzátettünk valamit a boldoguláshoz, de legalábbis megerősítettük magunkat gondolataink helyességéről. Végső esetben, ha egyik se valósult volna meg, legalább együtt töltöttünk egy délelőttöt, amolyan heti szakmai csapatépítés. Legközelebb már státusz is lesz biztosan, nem kell hiányában álmainkban keresgélve kitölteni a hiánya okozta űrt.
To do: Ötletek összegyűjtése
Határidő: Jövőheti A státusz
Felelős: Minden résztvevő
Ma nem volt státuszunk, elmaradt. Sok háttér nem látott napvilágot, mellékes információkból kiderül, hogy fontosabb feladatok és kevésbé fontos témák indokolják. Ez egy B heti státusz, amikor az A hetinél nem kevésbé fontos, de többnyire kevésbé sürgős témákkal és azokhoz készített színes prezentációkkal örvendeztetjük a többieket, élesítjük előadási készségeinket.
No és mi van, ha úgy teszünk mégis volt. Járjunk egy kört a képzelet varázslatos világában a szokásosnál jóval szabadabb formában. Gyertek velem, útra fel. :-)
Prológ. Megnyitás, gyors felsorolás, mi is a mai menü. Igaz ezt mi dobtuk össze mégis néha meglepődünk, hogy miről is fogunk beszélni. Kicsit olyan, mint mikor tételt húzol egy vizsgán, aztán vagy azt mondod el vagy cselesen egy másikra terelsz hirtelen.
Első téma, az előző státusz feladatai, hogyan állnak. No először mindig érdemes tisztázni, hogy az azonos jellegű B státuszon feljegyzett vagy az előző heti átellenes, A státuszon rögzített feladatokról van szó, mert ugyebár, ha beszélünk az egyik dologról, akkor a másikról is kell. Ez az egyik legizgalmasabb pont. A kérdések egy részéről úgyis szó lesz valamelyik előadásban, no de ott a maradék. Persze, hogy erre nem sokan készülünk. A reggel 9-kor elolvasott minicben talált kérdésekre a reggeli kávé rohanásában gyűlnek fejben a válaszok. Bár úgy gondoljuk nem így van, de ekkor már látható, ki lesz bajban. Ő az, aki csendben van, elmélyedve belül, a cigivégén a parázs nem pihen, az ital gyorsan fogy, erőltetett mosoly, ha a többiek nevetnek, biztos vicces volt. Szegény, "bárcsak túl lenne már rajta". Ekkor már csendül a programfelelős (chair) hangja, mindt iskolában a becsöngetés, "Gyertek, kezdjünk!". Kérdés, gyors válasz, olykor improvizálás, blöffölés, ha nem kérdeznek bele, pókerezhetek is. S jön az első visszakérdezés, arcokra kiül a "ma sem végzünk időben" tekintet, mitől a kérdező elbátortalanodik, a zavart válaszra kötelezett pedig el is odázhatja egy "megbeszéljük offline" leintéssel.
Oh, de most nem, válaszol, visszakérdezés, vélemény, válasz, megállapítás, szét s most össsze, mint egy amatőr boxmeccs, 5 perc helyett már 20 is eltelt, egyszer vége lesz.
Tárgyalás. Lassan átúszunk az első témába, felvillan a prezentáció, ezzel a márkánkkal ilyen tervünk van, amit olyan határidőre és ütemezéssel fogunk megcsinálni. ÚÚÚ-ÁÁÁÁ, pedig nincs is tüzijáték, ekkor már a képek jönnek, majd a száraz tények s zizegő elektromosság villanyozza fel az agyakat gondolatra serkentve az idegszálakat, beindítva a beszédközpontot. Udvarias plátói kérdésként hangzik el a vélemény és kérdés kérő felszólító kérdés, de jaj, belekérdeztek. Kidolgozott munkáról van szó, nem lehet baj, csak valamit nem ért. De jaj megint, a hang a H2-től jött, ez hosszú lesz, biztos elütöttem egy betűt. Áh csak megint lemaradt az elejéről, hogy mindig van egy bütyök, aki azért akadékoskodik, mert nem érti, hogy nem tudhat mindent. De nézzenek csak oda, rövid a kérdés, meg is válaszolom... Újabb kérdés, majd válasz, már egymással és egymásért érvelnek, de miért én vagyok a gép előtt? Sűrű válaszok, ugráló slide-ok, jegyzetelő tollak sercegő hangja a papíron. Minden tisztázva, kérdések felírva, felelősök megállapítva, téma lezárva, hurrá
Szünet. Már legalább 1 órája tart a státusz, ideje pihenni. 10 perc, tartsátok be, egymás idejéből megy, hangzik az ülés elnökétől. Irány újra, kávé, az első szekció okozta első fusztrációk füstbe-italba folytása, úszás a fényben a jó gondolatok még eltartó hatása miatt. Még egy rövid csocsó is belefér, feszültséglevezetés, mentális felfrissülés
S újra vissza a szokásosnak mondható tárgyaló kékes-pirosas-fehéres innovatív, a hagyományokat őrzően modern világba kalauzoló design-jába, hol a jövőt meghatározó gondolatok, mint a feltámadt a szél, mindent elsöprő tölcsérként száguldanak. Megint itt vagyunk érdemes körülnézni, ha még 4 vendégszereplőt hívunk, kevés lesz a hely. Kicsit a terem kiszellőzött, úgy bejött a zoxigén, folytathatjuk.
Újabb topic, együtt örülés, majd kicsit később megint az érdeklődések izzasztó áradata. Karistolnak a tollak a füzeten, telik a minutes, természetesen elekrtornikusan, gyűlnek a feladatok. Valaki már a leveleit ellenőrzi, más a szabadba vágyón tekint ki az ablakon, valaki fejében kutat napi teendők után, míg olyan is akad, ki csak az éhséghez párosuló enyhén savas görcsöt próbálja egy pohár vízzel és egyenesre merevített gerincoszloppal leplezni. Már közeleg a dél, mikor 12-t üt az óra s a kis csapat elindul, hogy bevegye az ebédlő minimalista terét, kiélvezze szolgáltatásai körét, étellel tömje meg hasát. A gondolatok már itt járnak, csökken a kérdések száma, lassan méla csendbe burkolózik a társaság, csak az előadó beszél elakadó hangon.
Finálé. És igen, mindenki feléled, hisz elhangzik a véget jelző szó. Izzasztó, megfeszített délelőtt volt, ahol talán megint előrébb lendítettük a jövőt, kiköszörültünk pár csorbát, egymásnak feszültünk, majd egymás vállára borulva együtt örültünk. Minden benne volt, aminek benne kellett lennie és ami kimaradt az majd a következő státuszon kap lehetőséget. Ez a finálé talán az egyik legmozgalmasabb része a teljes időtöltésnek. Elgémberedett végtagjaink, sajgósra ült fertályok mozdulnak szervezetlen összevisszaságban. Becsukódnak a füzetek, kattannak a tollak és a lecsapódó laptopfedelek, utolsó fontosnak vélt gondolatok, udvarias egymás elé tessékelés a kijáratnál és a felkiáltás: "Ugye le sem ültök, megyünk ebédelni?"
Igen véget ért. ismét hozzátettünk valamit a boldoguláshoz, de legalábbis megerősítettük magunkat gondolataink helyességéről. Végső esetben, ha egyik se valósult volna meg, legalább együtt töltöttünk egy délelőttöt, amolyan heti szakmai csapatépítés. Legközelebb már státusz is lesz biztosan, nem kell hiányában álmainkban keresgélve kitölteni a hiánya okozta űrt.
To do: Ötletek összegyűjtése
Határidő: Jövőheti A státusz
Felelős: Minden résztvevő
2010. szeptember 13., hétfő
Madrid a csodás
Ugyan nem ma történt, májusban a távoli spanyolföld fővárosát, Madridot látogattuk meg. A legjobban kiválasztott hétvége volt, itthon évszázados vihar, ott csodálatos, kellemes idő.
Azt gondolom Madrid nem a klasszikus hétvégi városlátogatós célpont kevés kiemelten híres vagy hírhedt nevezetessége, látványossága miatt. Ez így is rendjén is van, tényleg nincs jobban elkényeztetve az ember, mint bármely nagyobb városban Európa szerte.
Valami mégis más. Egy-két helyre szerencsére már sikerült eljutnom és általában nem csalódtam, mert nagyjából azt kaptam, amire számítottam. Párizsban a fényeket, a pompát, a magasztosságot, ami máshol csak másolatban létezik, de ilyen koncepciózusan egységesen talán sehol. Rómában egy olyan kor emlékeit, mit igazán felfogni sem lehet. a pompa csak becsempészve van meg a hihetetlenül koros romok között pármillió száguldó igazi olasz robogó társaságában. Velence a romantika, Palermo-ban valami megfoghatatlan, amin csak tűnődik az ember, hogy tényleg egy maffiózót szeretne látni. Az biztos, hogy csendesebb, nyugodtabb, mint Róma. Barcelona-ban már ott a spanyolos kreativitás, elvontság, bohóság, életszeretet. Andalúzia arcai (Granada-Cordoba-Sevilla-Ronda-stb.) bizonyítják, hogy nem kötelező, hogy a múlt eltaposása árán kell jövőt építeni és egy katolikus mór birodalom varázsába csöppen az odalátogató. És ezt a sort még sokan kiegészíthetnénk, tegyétek is meg bátran.
Madrid. Az első város, melyben azt mondtam, ha egyszer Budapestet le kell cserélnem, remélem ez lesz az. Tényleg. Ma beszélgettünk egy Madridba utazó kollégámmal, aki megkérdezte mi volt az, ami a leginkább tetszett. Nem gondolkodtam, a válasz: a város hangulata. Egy város, ami az életet sugározza és nem az emberek arcán nem a hétköznapi gondok ülnek. Egy hely, ahol az emberek büszkén vállalják, vallják spanyolságukat, ahol az emberek a vasárnap tiszteletére szép ruhában, büszkén járnak kellnek az utcán. A város, ahol megfér a modern divat a hagyományos (nép)viselet mellett, ráadásul az ember nem is hökken meg rajta, mert a levegőben érezhető. Alig egy fél nap alatt egy városlátogatásban (ami nem a pihenés kategóriája) el tudtam engedni magam, el tudtam feledni a hétköznapokat, a problémákat és csak szívni akartam magamba azt az erőt amit megfogni sem lehet.
A város gyönyörű, karbantartott, szép, gyönyörű épületek (palota, Gran Via), múzeumok, hangulatos utcák, csodálatos parkok (Retiro), természet, kis terek ahol csak hely akad, érdekes szobrok(orrán álló elefánt, máshol Garcia Lorca szól hozzánk). Élet mindenhol. Élet és nem nyüzsgés, nem tömeg, nem zaj. Nagyváros kisváros hatással, ami a következő sarkon makropolisszá válik. A város, ahol Cervantes méltán híres hősei ( Don Quijote) mindenhol felbukkan és végigkísér.
Már gondolkodtam, hova tegyem, legyen itt az apróbetűs rész. Elfogult vagyok Spanyolországgal, a spanyolokkal szemben. Szeretem az országot, remélem megérem, hogy legalább úgy bejárjam, mint kishazámat. Megszerettem, beleszerettem, mert bárhova megyek erőt kapok, tanulok, hogy az életben a mindennapok csak összekötői a fontos dolgoknak. Csodálom, ahogyan az élet szeretete, az élet rövid periódusainak tényleg fontos pillanatainak megélése mennyivel többet jelent, mint a holnapi sikerért küzdeni ma. Nem vagyok idealista, tudom, ott sincsen kevesebb probléma egy átlagos családban, mint nálunk. Tudom, hogy nem földrészünk leggazdagabb országáról beszélünk, tisztában vagyok vele, hogy igen gazdag és világszinten szerteágazó történelmű népről van szó. Mégsem ez a fontos. Hanem ahogyna összemosódik a büszke katolikus az élet kihívásait könnyebben vevő mohamedán mórral. Egy ország és népe, akik tudják, hogy az élet nem az, amibe bele kell halni, azt megélni kell. Csodálatos. Ez a felfogás látszik, érződik a művészetből (Miró, Dali, Picasso, stb.), a történelemből, ami végső soron nem volt sose annyira feszes, mint amennyire kellett volna és végső soron Svájc kivételével mely országot nem sújtotta baj sose.
Visszatérve Madridra. Az éjszaka, a Tapas bár negyed. Nem gondoltam, hogy egyszer sorba fogok állni, hogy asztalt kapjak egy étteremben, ami ráadásul nem is valami exkluzív őrület (vagy nem tudok róla), ahova csak a kiváltságosok jutnak be. Most megtettük és megérte, a hangulat, az ételek, az ízek mind passzolnak. Nincs túllihegve semmi, mégis minden a helyén van. A spanyolok egy teljesen más időszámításban léteznek, ami abban is látszik, hogy este 9 körül indul az élet, van étterem, ami nyitva sincs még ekkor. Érződik a vendéglátás kifinomultsága, ahogy egyáltalán nem tolakodón mégis mindig jókor érkezve (ez majd minden helyre igaz) kérdez, hoz, visz, számláz. Itt nincs szükség nagy boxokra, nem kell x méter az asztalok között, nem történik baj, ha egymásnak dőlnek, többnyire még háttámla se kell a székre, a lényeg, hogy együtt van mindenki és jól érezzük magunkat. Persze, tudom van más étterem is, hagyományos, de oda nem az átlag spanyol jár elnyesni a jövedelmének több, mint felét (helyi felmérés) szórakozásra, társasági létre, valahova beülésre, közösségre. Benéztünk egy mekibe is, mert a szükség úgy hozta és nem ez volt az első hely, ahol fel kellett ismernem, hogy egy McDonald's csak nálunk néz úgy ki, mint egy jobb étterem, máshol tényleg csak egy jobbfajta hamburgerező. A helyén van kezelve és ugyanazt a vackot adják.
Kenyeret a péktől, ételt az étteremben. Ha már az ételeknél tartunk. Van még olyan ország, ahol a sonkaboltot, kvázi hentest Múzeumként tartják? Nos itt nem is egy van, Museo del Jamon. És itt vásárolni is lehet. Másik a "menzapiac" Egy piac, aminek oldalán egymást követik a sajtos, halas, pék, tejárú, hentes, tengeri őrületek, magvak, saláták, zöldségek különböző elárusító pavilonjai, melyek egyben adagra porciózva is kínálják portékáikat. Középen a kialakított talponülő és asztalos helyeken pedig ülve lehet étkezni. Természetesen megtalálhatók a boros és más italos forgalmazók is. Van egy varázsa és mégsem a piac-lángos kapcsolat, hanem egy kifinomultabb jelenség.
Madridi látogatásunk során ellátogattunk Toledo-ba is. A történelmi háttér, hogy alig párszázévvel ezelőttig, még ez volt a főváros. Az egykoron acéljáról méltán híres város már jóformán csak az idegenforgalomból él. És azt jól is csinálja. Egy gyöngyszem, mi megmaradt a múltból. Egy kis kincsesház, ahol egyet éreztem, mindent látni akarok. Sajnos az Alcazar felújítás miatt zárva volt, úgyis csak 1 napot terveztünk eltölteni, legalább nem rohantunk.
Csendes kisváros, ahol tényleg minden olyan mintha megállt volna a történelem. Egy szikla tetején épült, a dimbes-dombos kanyargó sikátorokat csak kevés nagyobb forgalmú út vágja félbe, amelyeken többnyire a már megszokott sűrűségben járnak a buszok. Egy érdekesség volt a turisták terelése: itt igen sokat süt a nap, hogy ez elviselhető legyen az idegenforgalmi nevezetességekhez vezető utak felett fehér vásznakat feszítettek ki, így kvázi árnyékban kószál a jónép. Kimész a napra és keresed a visszautat. Mindent a vendég kényelméért.
Egy kicsit a szomszéd füve elvet továbbviszem. Madrid Metro. Nem 3 metrovonal, sokkal több. A reptérről 3/4 óra alatt a belvárosban (hja, metró jár oda és csak 1 extra Euro a jegy) voltunk. A metro este 10 órakor is max 2 percenként jár. Ismétlem 2 percenként. Lassan csak nálunk nem lesz acélkapurendszer, ami megnehezíti a lógást. Van itt is mindenféle szerelvény, kis ráfordítással és hangszigeteléssel a mi orosz gépeink is jók lennének, így ez nem téma. De 2 perc bármelyik vonalon bármikor. Nincs értelme leülni, mert jön a vonat.
Még egy technikai jellegű dolog. Van egy kis trópusi kert a vasúti pályaudvaron. Miért? Mert jó levegőt ad, mert a természetet így be lehetett vinni, mert így az érkezés kellemesebb, mert így egészségesebb a pályaudvari lét. Kétszer írtam, mert ez tényleg ok és ezek tényleg megvannak.
Még egy kis vonat miatti miért kérdéssorozat, amikor a Bp.-Siófok IC jegy áráért Madrid-Toledo gyorsvonatot kaptunk. 80 km táv kb. fél óra alatt, mindezt rázkódások nélkül, csendben, kényelmesen, komfortosan. kulturált, képzett személyzettel. Ha a MÁV ezt megközelíti, már nyugdíjas leszek. Pedig ezek szerint lehet ezt így is.
Végezetül. Csodálatos volt, megyek még és mindenkinek ajánlom, aki kíváncsi egy városra, de könnyed kirándulásra és kikapcsolódásra vágyik.
Azt gondolom Madrid nem a klasszikus hétvégi városlátogatós célpont kevés kiemelten híres vagy hírhedt nevezetessége, látványossága miatt. Ez így is rendjén is van, tényleg nincs jobban elkényeztetve az ember, mint bármely nagyobb városban Európa szerte.
Valami mégis más. Egy-két helyre szerencsére már sikerült eljutnom és általában nem csalódtam, mert nagyjából azt kaptam, amire számítottam. Párizsban a fényeket, a pompát, a magasztosságot, ami máshol csak másolatban létezik, de ilyen koncepciózusan egységesen talán sehol. Rómában egy olyan kor emlékeit, mit igazán felfogni sem lehet. a pompa csak becsempészve van meg a hihetetlenül koros romok között pármillió száguldó igazi olasz robogó társaságában. Velence a romantika, Palermo-ban valami megfoghatatlan, amin csak tűnődik az ember, hogy tényleg egy maffiózót szeretne látni. Az biztos, hogy csendesebb, nyugodtabb, mint Róma. Barcelona-ban már ott a spanyolos kreativitás, elvontság, bohóság, életszeretet. Andalúzia arcai (Granada-Cordoba-Sevilla-Ronda-stb.) bizonyítják, hogy nem kötelező, hogy a múlt eltaposása árán kell jövőt építeni és egy katolikus mór birodalom varázsába csöppen az odalátogató. És ezt a sort még sokan kiegészíthetnénk, tegyétek is meg bátran.
Madrid. Az első város, melyben azt mondtam, ha egyszer Budapestet le kell cserélnem, remélem ez lesz az. Tényleg. Ma beszélgettünk egy Madridba utazó kollégámmal, aki megkérdezte mi volt az, ami a leginkább tetszett. Nem gondolkodtam, a válasz: a város hangulata. Egy város, ami az életet sugározza és nem az emberek arcán nem a hétköznapi gondok ülnek. Egy hely, ahol az emberek büszkén vállalják, vallják spanyolságukat, ahol az emberek a vasárnap tiszteletére szép ruhában, büszkén járnak kellnek az utcán. A város, ahol megfér a modern divat a hagyományos (nép)viselet mellett, ráadásul az ember nem is hökken meg rajta, mert a levegőben érezhető. Alig egy fél nap alatt egy városlátogatásban (ami nem a pihenés kategóriája) el tudtam engedni magam, el tudtam feledni a hétköznapokat, a problémákat és csak szívni akartam magamba azt az erőt amit megfogni sem lehet.
A város gyönyörű, karbantartott, szép, gyönyörű épületek (palota, Gran Via), múzeumok, hangulatos utcák, csodálatos parkok (Retiro), természet, kis terek ahol csak hely akad, érdekes szobrok(orrán álló elefánt, máshol Garcia Lorca szól hozzánk). Élet mindenhol. Élet és nem nyüzsgés, nem tömeg, nem zaj. Nagyváros kisváros hatással, ami a következő sarkon makropolisszá válik. A város, ahol Cervantes méltán híres hősei ( Don Quijote) mindenhol felbukkan és végigkísér.
Már gondolkodtam, hova tegyem, legyen itt az apróbetűs rész. Elfogult vagyok Spanyolországgal, a spanyolokkal szemben. Szeretem az országot, remélem megérem, hogy legalább úgy bejárjam, mint kishazámat. Megszerettem, beleszerettem, mert bárhova megyek erőt kapok, tanulok, hogy az életben a mindennapok csak összekötői a fontos dolgoknak. Csodálom, ahogyan az élet szeretete, az élet rövid periódusainak tényleg fontos pillanatainak megélése mennyivel többet jelent, mint a holnapi sikerért küzdeni ma. Nem vagyok idealista, tudom, ott sincsen kevesebb probléma egy átlagos családban, mint nálunk. Tudom, hogy nem földrészünk leggazdagabb országáról beszélünk, tisztában vagyok vele, hogy igen gazdag és világszinten szerteágazó történelmű népről van szó. Mégsem ez a fontos. Hanem ahogyna összemosódik a büszke katolikus az élet kihívásait könnyebben vevő mohamedán mórral. Egy ország és népe, akik tudják, hogy az élet nem az, amibe bele kell halni, azt megélni kell. Csodálatos. Ez a felfogás látszik, érződik a művészetből (Miró, Dali, Picasso, stb.), a történelemből, ami végső soron nem volt sose annyira feszes, mint amennyire kellett volna és végső soron Svájc kivételével mely országot nem sújtotta baj sose.
Visszatérve Madridra. Az éjszaka, a Tapas bár negyed. Nem gondoltam, hogy egyszer sorba fogok állni, hogy asztalt kapjak egy étteremben, ami ráadásul nem is valami exkluzív őrület (vagy nem tudok róla), ahova csak a kiváltságosok jutnak be. Most megtettük és megérte, a hangulat, az ételek, az ízek mind passzolnak. Nincs túllihegve semmi, mégis minden a helyén van. A spanyolok egy teljesen más időszámításban léteznek, ami abban is látszik, hogy este 9 körül indul az élet, van étterem, ami nyitva sincs még ekkor. Érződik a vendéglátás kifinomultsága, ahogy egyáltalán nem tolakodón mégis mindig jókor érkezve (ez majd minden helyre igaz) kérdez, hoz, visz, számláz. Itt nincs szükség nagy boxokra, nem kell x méter az asztalok között, nem történik baj, ha egymásnak dőlnek, többnyire még háttámla se kell a székre, a lényeg, hogy együtt van mindenki és jól érezzük magunkat. Persze, tudom van más étterem is, hagyományos, de oda nem az átlag spanyol jár elnyesni a jövedelmének több, mint felét (helyi felmérés) szórakozásra, társasági létre, valahova beülésre, közösségre. Benéztünk egy mekibe is, mert a szükség úgy hozta és nem ez volt az első hely, ahol fel kellett ismernem, hogy egy McDonald's csak nálunk néz úgy ki, mint egy jobb étterem, máshol tényleg csak egy jobbfajta hamburgerező. A helyén van kezelve és ugyanazt a vackot adják.
Kenyeret a péktől, ételt az étteremben. Ha már az ételeknél tartunk. Van még olyan ország, ahol a sonkaboltot, kvázi hentest Múzeumként tartják? Nos itt nem is egy van, Museo del Jamon. És itt vásárolni is lehet. Másik a "menzapiac" Egy piac, aminek oldalán egymást követik a sajtos, halas, pék, tejárú, hentes, tengeri őrületek, magvak, saláták, zöldségek különböző elárusító pavilonjai, melyek egyben adagra porciózva is kínálják portékáikat. Középen a kialakított talponülő és asztalos helyeken pedig ülve lehet étkezni. Természetesen megtalálhatók a boros és más italos forgalmazók is. Van egy varázsa és mégsem a piac-lángos kapcsolat, hanem egy kifinomultabb jelenség.Madridi látogatásunk során ellátogattunk Toledo-ba is. A történelmi háttér, hogy alig párszázévvel ezelőttig, még ez volt a főváros. Az egykoron acéljáról méltán híres város már jóformán csak az idegenforgalomból él. És azt jól is csinálja. Egy gyöngyszem, mi megmaradt a múltból. Egy kis kincsesház, ahol egyet éreztem, mindent látni akarok. Sajnos az Alcazar felújítás miatt zárva volt, úgyis csak 1 napot terveztünk eltölteni, legalább nem rohantunk.
Csendes kisváros, ahol tényleg minden olyan mintha megállt volna a történelem. Egy szikla tetején épült, a dimbes-dombos kanyargó sikátorokat csak kevés nagyobb forgalmú út vágja félbe, amelyeken többnyire a már megszokott sűrűségben járnak a buszok. Egy érdekesség volt a turisták terelése: itt igen sokat süt a nap, hogy ez elviselhető legyen az idegenforgalmi nevezetességekhez vezető utak felett fehér vásznakat feszítettek ki, így kvázi árnyékban kószál a jónép. Kimész a napra és keresed a visszautat. Mindent a vendég kényelméért.Egy kicsit a szomszéd füve elvet továbbviszem. Madrid Metro. Nem 3 metrovonal, sokkal több. A reptérről 3/4 óra alatt a belvárosban (hja, metró jár oda és csak 1 extra Euro a jegy) voltunk. A metro este 10 órakor is max 2 percenként jár. Ismétlem 2 percenként. Lassan csak nálunk nem lesz acélkapurendszer, ami megnehezíti a lógást. Van itt is mindenféle szerelvény, kis ráfordítással és hangszigeteléssel a mi orosz gépeink is jók lennének, így ez nem téma. De 2 perc bármelyik vonalon bármikor. Nincs értelme leülni, mert jön a vonat.
Még egy technikai jellegű dolog. Van egy kis trópusi kert a vasúti pályaudvaron. Miért? Mert jó levegőt ad, mert a természetet így be lehetett vinni, mert így az érkezés kellemesebb, mert így egészségesebb a pályaudvari lét. Kétszer írtam, mert ez tényleg ok és ezek tényleg megvannak.
Még egy kis vonat miatti miért kérdéssorozat, amikor a Bp.-Siófok IC jegy áráért Madrid-Toledo gyorsvonatot kaptunk. 80 km táv kb. fél óra alatt, mindezt rázkódások nélkül, csendben, kényelmesen, komfortosan. kulturált, képzett személyzettel. Ha a MÁV ezt megközelíti, már nyugdíjas leszek. Pedig ezek szerint lehet ezt így is.
Végezetül. Csodálatos volt, megyek még és mindenkinek ajánlom, aki kíváncsi egy városra, de könnyed kirándulásra és kikapcsolódásra vágyik.
2010. július 25., vasárnap
S az idő tovaszáll
Eltelt több, mint negyedév és mennyi minden, ami történt. Próbálok listát felállítani s csapongok a fejemben kavargó emlékek között, mint valami zártosztályon az agyilag, lelkileg megcsömörlött páciens a hátulgombolós ruhájában.
Lássuk, mi jön kézre hevenyészett összedobálásban:
Vulkánkitörés - izgi pillanatok, hogy lesz-e madridi utazásunk.
Madrid - Tán a leg városlátogatásunk eddig. A legjobb idő, a legjobb közlekedés, a legjobb szállás (nem sokcsillag), a legjobb hangulat, a legtöbb séta, a legtöbb fáradás, a legjobb tapas, a leglazább átlagemberek, a legkevesebb stressz s semmi feszengés. A legváros, az első olyan, amire Budapestet lecserélném, ahol bele tudtam képzelni, hogy ott élek. Aminek közelében ékszer van: Toledo.
Választások s szép jövő - ezt kommentálni sem igazán illenék, talán többet is foglalkoztunk/foglalkozunk vele, mint amennyit tényleg érdemel, persze a jövőnk a tét (ásít)
Iskola - úgy vizsgáztam Analízisből, hogy nem tudom mit írtak a könyvben a deriválás basic után. :) és sikerült... :) Mázli, de még mekkora :) Jön a következő év, újabb kihívások. És marad a kíváló külön tanerő.
Időjárás - A kontinentális monszun után a sivatagi hőség. Mázli, hogy a nagy esőzés közben füvesítettünk, meghálálta a természet. :) Tudom, zsolcán ez nem vidít senkit.
Hajdúszoboszló - Csodás családi-baráti nyaralás, pihenés, lazulás. Az idő persze nem engedett az UV sugarak elterjedésének. Hortobágyon tán első találkozás a Kilenclyukú híddal, gólyakelepeléssel. Csodás tapasztalás egy kis ország két végének különbségeiről.
Munka - a világ úgy tűnt megáll, de erőt vett, talpraállt és úgybepörgött tán már többé nem áll le.
Balaton - a magyar tenger, olyan mint mi vagyunk. Lassú víz (tó, érted), ha esik, akkor vihar, ha meleg, akkor meleg, ha kell nincs, ha nem kell több is van, mint kéne. Csodás pihenések, nyaralás Siófokon.
English - Megvan a nyelvvizsgám (szakmai C közép)! :D Yes it is! :D Köszönet (Szabó) Dávidnak a kitartó oktatásért!
No nem volt unalmas pár hónap. A témák, pedig majd jönnek, kitartás...
És talán csak számomra oly fontos, de még mindig nem vett rá semmi és senki, hogy rágyújtsak. Igen-igen. Elmondhatom: Tibi vagyok, több, mint féléve tiszta, 7 hónapja nem gyújtottam rá...
Lássuk, mi jön kézre hevenyészett összedobálásban:
Vulkánkitörés - izgi pillanatok, hogy lesz-e madridi utazásunk.
Madrid - Tán a leg városlátogatásunk eddig. A legjobb idő, a legjobb közlekedés, a legjobb szállás (nem sokcsillag), a legjobb hangulat, a legtöbb séta, a legtöbb fáradás, a legjobb tapas, a leglazább átlagemberek, a legkevesebb stressz s semmi feszengés. A legváros, az első olyan, amire Budapestet lecserélném, ahol bele tudtam képzelni, hogy ott élek. Aminek közelében ékszer van: Toledo.
Választások s szép jövő - ezt kommentálni sem igazán illenék, talán többet is foglalkoztunk/foglalkozunk vele, mint amennyit tényleg érdemel, persze a jövőnk a tét (ásít)
Iskola - úgy vizsgáztam Analízisből, hogy nem tudom mit írtak a könyvben a deriválás basic után. :) és sikerült... :) Mázli, de még mekkora :) Jön a következő év, újabb kihívások. És marad a kíváló külön tanerő.
Időjárás - A kontinentális monszun után a sivatagi hőség. Mázli, hogy a nagy esőzés közben füvesítettünk, meghálálta a természet. :) Tudom, zsolcán ez nem vidít senkit.
Hajdúszoboszló - Csodás családi-baráti nyaralás, pihenés, lazulás. Az idő persze nem engedett az UV sugarak elterjedésének. Hortobágyon tán első találkozás a Kilenclyukú híddal, gólyakelepeléssel. Csodás tapasztalás egy kis ország két végének különbségeiről.
Munka - a világ úgy tűnt megáll, de erőt vett, talpraállt és úgybepörgött tán már többé nem áll le.
Balaton - a magyar tenger, olyan mint mi vagyunk. Lassú víz (tó, érted), ha esik, akkor vihar, ha meleg, akkor meleg, ha kell nincs, ha nem kell több is van, mint kéne. Csodás pihenések, nyaralás Siófokon.
English - Megvan a nyelvvizsgám (szakmai C közép)! :D Yes it is! :D Köszönet (Szabó) Dávidnak a kitartó oktatásért!
No nem volt unalmas pár hónap. A témák, pedig majd jönnek, kitartás...
És talán csak számomra oly fontos, de még mindig nem vett rá semmi és senki, hogy rágyújtsak. Igen-igen. Elmondhatom: Tibi vagyok, több, mint féléve tiszta, 7 hónapja nem gyújtottam rá...
2010. március 29., hétfő
Dohányozni vagy nem dohányozni az itt a kérdés
1,5 hónapja, hogy ideírtam utoljára. Nem vagyok nagy blogíró, ez látható. Lehet, így kezdi mindenki, lehet nem csak a regényeket kellene ide szösszenteni, más téma, nem ezért ragadtam klaviatúrát.
Ez elmúlt időszakban sokminden történt, de talán számomra az egyik legfontosabb, hogy 17 év után nem dohányzom. Igen, nem csalás nem ámítás. Megfájdult a torkom, annyia, hogy a füsttől csak jobban fájt... Klasszikus történet, hát kipróbáltam, mi történik, ha nem gyújtok rá. Így maradtam.
Jó dolog ez, mert tényleg nincs rá szükség, felesleges. Egy dolog, amit egyelőre nem bántam meg. Hóbort volt, olyan káros hóbort, amire máig állítom, hogy egy jó dolog. Imádtam cigarettázni. Nem a nikotin kellett, hanem az érzés, a játék, a szokással járó kis procedúra. Előveszem, meggyújtom, "csak szívom és fújom a füstjét" /Tankcsapda/, majd elnyomom, befejezem, később újrakezdem és újra.
A dohányzás káros hatásaival tele a padlás, mindenki tudja és ismeri. Tönkemegy az ember egészsége, büdös van körülötte, általában szemetel, stb. Aki nem, az most sürgőssen nyisson új ablakot és olvasson utána a várható borzasztó körülményeknek!!!
Lássuk az halál hűvös alagútjába besütő napsugarat. Mire jó a cigi. Agyvérzés megelőzésére, stresszkezelésre. Hányszor volt elég egyszerűen egy-két cigaretta egy fokozott idegállapot csillapítására. A cigit nem lehet csak úgy gyorsan szívni, mert nem megy, a gyors szíves küzdelme pár slukk után eltereli az idegesítő előzmányről a figyelmet, így nyugtat. Várakozás közben, mennyivel kevesebbet tépelődik az ember, mmennyivel lassúbbnak telik az idő. Még a közlekedési dugót is könnyebb elviselni. Én cigizni nem szerettem zárt helyen, ezért több időt töltöttem a szabadban, mint hasonló életmódot élő nem dohányos ismerőseim. Elszánt dohányosként esőben, fagyban, hőségben is kimentem. Soha nem cigiztem a lakásban.
Igen soraimmal szembemegyek azzal a "dohányosok élete pocsék" propagandával, mert ez nem igaz. Igenis vannak kifejezetten szép pillanatok cigivel a kézben. Éjszaka a természet lágy ölén a csillagok alatt egy cigivel a kézben azon merengeni milyen kicsi is az ember, vagy egy szikla kiszögelésen állni egy hegyoldalban mintha nem is lenne semmi az ember lába alatt s azt érezni, hogy egysúlyban vagyok a kilélegzett füsttel. És így tovább.
Nem kívánok propagandát indítani a dohányzásért. KIFEJEZETTEN NEM AJÁNLOM SENKINEK! KÁROS AZ EGÉSZSÉGRE ÉS CSÚNYA HALÁLT HAL TŐLE AZ EMBER!
Szóval nem dohányzom. Érdekes, azóta mindenki folyton tudni akarja milyen érzés. Emberek vagyunk. Mindenki meg akar győzni mindenről, még arról is, amit eddig is tettem, hogy a lerakás miatt van. Nem voltak, nincsenek köhögés-rohamaim, meggyőződésem, hogy nem is kellenének, hogy legyenek. Volt hasmenésem, de nem azért mert átalakul az emésztésem, hanem mert hülyeségeket ettem. Fájt a fejem, mert előző nap berúgtam, semmi köze a cigihez. Sorolhatnám. Nem is híztam még meg nagyon (semennyire), még cigiztem, amikor a rendes nasizhatnék rámtört.
Hja tényleg, egy igaz, az ember többet iszik (alkoholt), aminek két oka van: 1. mert a cigizés elmaradása miatt kieső időt is ivással tölti :), valamint 2. ami ebből következik, mert le kell foglalni a kezemet valami feladattal. Kézenfekvő az ivás, mi más. :)
Vannak árnyoldalak. Többet dolgozom munkaidőben, mert nem járok cigizni. Ez mondjuk azt jelenti, hogy több melót vállalok be. Árnyoldal 2, amíg cigiztem a napi kb. 3liter folyadékot egyenletesebben elosztva vittem be, most mivel nem járok cigizni (egyben van a büfével), nem iszom annyit. Na ebből következnek még árnyoldalak. A cigizős kollégák már nem hívnak, elmaradnak ezek a beszélgetések. Az álszentek, míg cigiztem, mindig volt kivel... No mindegy.
Szóval most nem cigizek. Azóta tudok úgy nagy levegőt venni, hogy nem köhögés a vége csak egyszerűen nem fér be több. Ezt minden tényleg dohányos kipróbálhatja. Egyelőre más előnyt nagyon nem érzek. Ja de, természetesen nem költöm rá a nehéz munkával megkeresett pénzt. Elköltöm azt másra.
Azóta értem mit gondolhattak rólam nemdohányzó kollégák, amikor cigizésből visszatérve ültem melléjük megbeszélni valamit. Őszintén: BOÁÁÁÁ!! Ez tényleg gáz.
Végezetül. 17 évig dohányoztam, 32 éves vagyok, 1,5-2 hónapja kipróbálom nélküle, nem mondom, hogy leszoktam, talán majd 17 év múlva. Most nem szívok. Nem hiányzik, ez egyébként fura. Nem kényszerít senki és nem magamat és így megy. Nincs tapasz, egyéb kiegészítő, nem kell. Ez nagyszerű. Van időm sokmindenre, amit eddig cigizéssel töltöttem, többet vagyok a családommal. Ez a legfontosabb vívmány számomra!
17 évig dohányoztam, 32 éves vagyok minden életszituációt újra kell tanulnom. Kertészkedni, kirándulni, dugóban ülni, csillagokat nézni, várakozni, italozni, bulizni, dolgozni, pihenni, gondolkodni, sportolni menni vagy onnan távozni stb., mindent és bármit amit a szabadban lehet tenni.
Kihívó feladat, de már látom értelmét és jó oldalait.
Kedves dohányosok, nem vagyok messiás, de kövessétek példám, tegyétek le a cigit, anélkül is ugyanolyan jó az élet. Én el tudtam hinni, hogy ez csak egy hóbort volt, de fiatalság-bolondság, vége, elég volt. Nem dőlt össze a világ
Ez elmúlt időszakban sokminden történt, de talán számomra az egyik legfontosabb, hogy 17 év után nem dohányzom. Igen, nem csalás nem ámítás. Megfájdult a torkom, annyia, hogy a füsttől csak jobban fájt... Klasszikus történet, hát kipróbáltam, mi történik, ha nem gyújtok rá. Így maradtam.
Jó dolog ez, mert tényleg nincs rá szükség, felesleges. Egy dolog, amit egyelőre nem bántam meg. Hóbort volt, olyan káros hóbort, amire máig állítom, hogy egy jó dolog. Imádtam cigarettázni. Nem a nikotin kellett, hanem az érzés, a játék, a szokással járó kis procedúra. Előveszem, meggyújtom, "csak szívom és fújom a füstjét" /Tankcsapda/, majd elnyomom, befejezem, később újrakezdem és újra.
A dohányzás káros hatásaival tele a padlás, mindenki tudja és ismeri. Tönkemegy az ember egészsége, büdös van körülötte, általában szemetel, stb. Aki nem, az most sürgőssen nyisson új ablakot és olvasson utána a várható borzasztó körülményeknek!!!
Lássuk az halál hűvös alagútjába besütő napsugarat. Mire jó a cigi. Agyvérzés megelőzésére, stresszkezelésre. Hányszor volt elég egyszerűen egy-két cigaretta egy fokozott idegállapot csillapítására. A cigit nem lehet csak úgy gyorsan szívni, mert nem megy, a gyors szíves küzdelme pár slukk után eltereli az idegesítő előzmányről a figyelmet, így nyugtat. Várakozás közben, mennyivel kevesebbet tépelődik az ember, mmennyivel lassúbbnak telik az idő. Még a közlekedési dugót is könnyebb elviselni. Én cigizni nem szerettem zárt helyen, ezért több időt töltöttem a szabadban, mint hasonló életmódot élő nem dohányos ismerőseim. Elszánt dohányosként esőben, fagyban, hőségben is kimentem. Soha nem cigiztem a lakásban.
Igen soraimmal szembemegyek azzal a "dohányosok élete pocsék" propagandával, mert ez nem igaz. Igenis vannak kifejezetten szép pillanatok cigivel a kézben. Éjszaka a természet lágy ölén a csillagok alatt egy cigivel a kézben azon merengeni milyen kicsi is az ember, vagy egy szikla kiszögelésen állni egy hegyoldalban mintha nem is lenne semmi az ember lába alatt s azt érezni, hogy egysúlyban vagyok a kilélegzett füsttel. És így tovább.
Nem kívánok propagandát indítani a dohányzásért. KIFEJEZETTEN NEM AJÁNLOM SENKINEK! KÁROS AZ EGÉSZSÉGRE ÉS CSÚNYA HALÁLT HAL TŐLE AZ EMBER!
Szóval nem dohányzom. Érdekes, azóta mindenki folyton tudni akarja milyen érzés. Emberek vagyunk. Mindenki meg akar győzni mindenről, még arról is, amit eddig is tettem, hogy a lerakás miatt van. Nem voltak, nincsenek köhögés-rohamaim, meggyőződésem, hogy nem is kellenének, hogy legyenek. Volt hasmenésem, de nem azért mert átalakul az emésztésem, hanem mert hülyeségeket ettem. Fájt a fejem, mert előző nap berúgtam, semmi köze a cigihez. Sorolhatnám. Nem is híztam még meg nagyon (semennyire), még cigiztem, amikor a rendes nasizhatnék rámtört.
Hja tényleg, egy igaz, az ember többet iszik (alkoholt), aminek két oka van: 1. mert a cigizés elmaradása miatt kieső időt is ivással tölti :), valamint 2. ami ebből következik, mert le kell foglalni a kezemet valami feladattal. Kézenfekvő az ivás, mi más. :)
Vannak árnyoldalak. Többet dolgozom munkaidőben, mert nem járok cigizni. Ez mondjuk azt jelenti, hogy több melót vállalok be. Árnyoldal 2, amíg cigiztem a napi kb. 3liter folyadékot egyenletesebben elosztva vittem be, most mivel nem járok cigizni (egyben van a büfével), nem iszom annyit. Na ebből következnek még árnyoldalak. A cigizős kollégák már nem hívnak, elmaradnak ezek a beszélgetések. Az álszentek, míg cigiztem, mindig volt kivel... No mindegy.
Szóval most nem cigizek. Azóta tudok úgy nagy levegőt venni, hogy nem köhögés a vége csak egyszerűen nem fér be több. Ezt minden tényleg dohányos kipróbálhatja. Egyelőre más előnyt nagyon nem érzek. Ja de, természetesen nem költöm rá a nehéz munkával megkeresett pénzt. Elköltöm azt másra.
Azóta értem mit gondolhattak rólam nemdohányzó kollégák, amikor cigizésből visszatérve ültem melléjük megbeszélni valamit. Őszintén: BOÁÁÁÁ!! Ez tényleg gáz.
Végezetül. 17 évig dohányoztam, 32 éves vagyok, 1,5-2 hónapja kipróbálom nélküle, nem mondom, hogy leszoktam, talán majd 17 év múlva. Most nem szívok. Nem hiányzik, ez egyébként fura. Nem kényszerít senki és nem magamat és így megy. Nincs tapasz, egyéb kiegészítő, nem kell. Ez nagyszerű. Van időm sokmindenre, amit eddig cigizéssel töltöttem, többet vagyok a családommal. Ez a legfontosabb vívmány számomra!
17 évig dohányoztam, 32 éves vagyok minden életszituációt újra kell tanulnom. Kertészkedni, kirándulni, dugóban ülni, csillagokat nézni, várakozni, italozni, bulizni, dolgozni, pihenni, gondolkodni, sportolni menni vagy onnan távozni stb., mindent és bármit amit a szabadban lehet tenni.
Kihívó feladat, de már látom értelmét és jó oldalait.
Kedves dohányosok, nem vagyok messiás, de kövessétek példám, tegyétek le a cigit, anélkül is ugyanolyan jó az élet. Én el tudtam hinni, hogy ez csak egy hóbort volt, de fiatalság-bolondság, vége, elég volt. Nem dőlt össze a világ
2010. február 1., hétfő
Vámkezelés
A mai napon egy sokaknak teljesen hétköznapi ügymenetet igyekeztem végre lezárni, utolsó fordulatait megtenni. Napok óta próbálok elküldeni EU tagállam kishazánkból a közel-kelet egyik neves és a környezetéből nyilván kirívó Izraelbe egy nagyobb csomagot. Ma afféle utolsó fordulatként különböző nyilatkozatokat kellett kitölteni, tenni és aláiratni. Ez is szokványos dolog. Igazából meg sem lepódök, hogy a magyar bürokrácia kanyaraiban mindig van egy felesleges papiros, amit ki kellett volna tölteni. Egy lap, amin 3-4 sor van írva, de külön kell aláírni, nyilatkozni.
Nos, ma nyilatkoztunk arról, hogy a számlán szereplő cigisállvány "Hivatkozva a 2005. június 27-i 1236/2005 EK rendeletre (az egyes, a halálbüntetés, a kínzás vagy más kegyetlen, embertelen vagy megalázó bánásmód vagy büntetés során alkalmazható áruk kereskedelméről szóló rendelet), ezúton nyilatkozunk, hogy a XX számú számlák nem tartalmaznak a hivatkozott rendelet II. számú mellékletében felsorolt tiltott termékeket."
És ez nem is magyar talámány. Ebből látszik, hogy az emlegetett kanyarokon az egész Közösség töri a fejét, mivel szivassák a szerencsétleneket. Kérdem én, ha kötelet, kést, hortobágyi ostorhumgarikumot vagy szivarvágót (más néven guillotine-t) küldenék, akkor felelősen ezt hogy lehet aláírni. Bevallom utána kellett néznem, hogy mi is ez a rendelet, mert kell, hogy értelme legyen. Akit érdekel, itt található, érdekes olvasmány: http://eur-lex.europa.eu/LexUriServ/LexUriServ.do?uri=OJ:L:2005:200:0001:0019:HU:PDF
- Nem lehet kereskedni akasztófával, gázkamrával, 10,000 V feletti sokkolókkal, meg közösségek elleni vegyi anyagokkal (családi gázspray a fradi meccsen), gyakorlatilag semmivel, amit a németek kitaláltak 40 körül.
- Megtudtam és mostantól használni fogom a kifejezést, a fogyatékosok tolószéke a "fogvatartásra szolgáló székek és bilincstáblák" alá tartozik.
Node, lehet ám engedélyt kérni kínzásra felhasználható áruk kivitelére és behozatalára. Elképzelem ezt. Kérek engedélyt egy darab rövid hatótávolságú cianoid nappalm bomba behozatalára kirakati mintapéldány céljára, másodlagos funkciója a kipróbálás. Képzelem az engedélyt. Hogyne Tibikém, hozzad, jó gyerek vagy Bivalybasznádon fellövöd, aztán leesik valahol, ha sikerül sűrűn lakott területen. Ügyes iraki kezek gyártották az al-Kaida ajánlásával, biztosan nem okoz nagy kárt.
Te jó ég, ilyen szabályt akkor ír valaki, ha volt precedens, amit megakadályozni akar. Elképzelem a VPOP-t, amikor ott áll egy számla előtt: megnevezés: Svjanshörm bitó fa, alapanyag: lucfenyő, származási ország: Svédország, mennyisége: 1,00, mennyiségi egység: db. És ott a nyilatkozat mögötte. "Ez meg mire lesz, lehet ezzel embert ölni?" és a válasz "Legfeljebb az a kínzás, hogy rakja össze ezzel a kis S kulccsal. Hö-hö-hö" "Ja, akkor kocsira vele" - így a válasz.
Elképzelek ugyanakkor egy talk show-t is a mi példánkból kiindulva:
Riporter (R): Jó napot kívánok. Ez a VP Show! A mai témánk, vajon mennyire kegyetlen egy cigisállvány. Vendégünk B.Sándor az állványzat egyik kitalálója, atyja. Jó napot kívánok!
B.Sándor (S): Jó napot kívánok!
R: Jók az információim, mert mindig jók, hogy Ön az, aki ezt az állványt ilyenné tette? Tisztelhetjük benne keze munkáját, melynek eredményeként az így felszerelt üzletek szebb látványt nyújtanak?
S: Ez egy régi történet és nem venném el más kenyerét, de nagy vonalakban így van.
R: Ugyebár több ezer ilyen állvány van az országban kihelyezve
S: Igen, pontosan kb...
R: Aha, és hányan kíséreltek meg a gyártónál öngyilkosságot?
S: Nem tudom, ráadásul több helyről érkeznek a részei.
R: Ugye egy ilyen állványt küldenek Izraelbe?
S: Én úgy tudtam már ott van, de igen.
R: A legnagyobb kérdés és Öntől, mint az eszköz legnagyobb szakértőjétől kérdezem: Az állvány a halálbüntetés, a kínzás vagy más kegyetlen, embertelen vagy megalázó bánásmód vagy büntetés során alkalmazható?
S: Nem is értem a kérdést.
R: Lehet ezzel kegyetlenül gyilkolni nem egyértelműen bűnösöket?
S: Még sose próbáltam, ezt a funkciót nem fejlesztettük ki.
R: Hogyan lehet kegyetlen bánásmódot gyakorolni?
S: Nem tudom. Ez egy cigisállvány, arra van, hogy cigit áruljanak belőle.
R: Na egy kicsit eresszük el a fantáziánkat, valahogyan csak meg lehet kínozni vele valakit?
S: Ha magasra teszem a felső polcot, nagy kínzás az alacsony eladónak, hogy elérje.
R: Na oldódunk, helyes. Megpróbálom máshogyan megkérdezni. Tételezzük fel, hogy valaki az állvány rabjává válik, látványa lebilincselő. Ugye ilyen lehetséges.
S: Nem mai konstrukció, de vannak fura szerzetek...
R: Akkor a lebilincselés az élmény büntetése vagy a fogvatartás eszköze?
S: Elvesztettem a fonalat, elnézést, milyen bilincs? Falhoz lehet rögzíteni...
R: Mertha a megigézés büntetésként használható, akkor ugye más a helyzet. Ott az emlegetett EGK rendelet, ami alapján nagycsöcsű szőke cicababát sem lehet szállítgatni csak úgy a harmadik országba, mert megkínozza a férfi szíveket! Akkor most hogy is van ez?
S: Hát ez egy cigisállvány...
R: Akkor van lehetőség, hogy kínozzanak vele?
S: Hmmm...
R: Akkor belátja? Na ugye? Eszméletlen miket ki nem találnak.
S: Egy állványgyártónak küldjük mintának.
R: Aztán elveszik hurcolják majd a palesztinok között, akik mint a szirén hangjától elvarázsolva sétálnak a saját embertelen halálbüntetésükbe.
S: Akkor nem küldünk.
R: Köszönöm ma esti vendégemnek a beszélgetést! Tartsanak velünk a reklám után is...
Nos, ma nyilatkoztunk arról, hogy a számlán szereplő cigisállvány "Hivatkozva a 2005. június 27-i 1236/2005 EK rendeletre (az egyes, a halálbüntetés, a kínzás vagy más kegyetlen, embertelen vagy megalázó bánásmód vagy büntetés során alkalmazható áruk kereskedelméről szóló rendelet), ezúton nyilatkozunk, hogy a XX számú számlák nem tartalmaznak a hivatkozott rendelet II. számú mellékletében felsorolt tiltott termékeket."
És ez nem is magyar talámány. Ebből látszik, hogy az emlegetett kanyarokon az egész Közösség töri a fejét, mivel szivassák a szerencsétleneket. Kérdem én, ha kötelet, kést, hortobágyi ostorhumgarikumot vagy szivarvágót (más néven guillotine-t) küldenék, akkor felelősen ezt hogy lehet aláírni. Bevallom utána kellett néznem, hogy mi is ez a rendelet, mert kell, hogy értelme legyen. Akit érdekel, itt található, érdekes olvasmány: http://eur-lex.europa.eu/LexUriServ/LexUriServ.do?uri=OJ:L:2005:200:0001:0019:HU:PDF
- Nem lehet kereskedni akasztófával, gázkamrával, 10,000 V feletti sokkolókkal, meg közösségek elleni vegyi anyagokkal (családi gázspray a fradi meccsen), gyakorlatilag semmivel, amit a németek kitaláltak 40 körül.
- Megtudtam és mostantól használni fogom a kifejezést, a fogyatékosok tolószéke a "fogvatartásra szolgáló székek és bilincstáblák" alá tartozik.
Node, lehet ám engedélyt kérni kínzásra felhasználható áruk kivitelére és behozatalára. Elképzelem ezt. Kérek engedélyt egy darab rövid hatótávolságú cianoid nappalm bomba behozatalára kirakati mintapéldány céljára, másodlagos funkciója a kipróbálás. Képzelem az engedélyt. Hogyne Tibikém, hozzad, jó gyerek vagy Bivalybasznádon fellövöd, aztán leesik valahol, ha sikerül sűrűn lakott területen. Ügyes iraki kezek gyártották az al-Kaida ajánlásával, biztosan nem okoz nagy kárt.
Te jó ég, ilyen szabályt akkor ír valaki, ha volt precedens, amit megakadályozni akar. Elképzelem a VPOP-t, amikor ott áll egy számla előtt: megnevezés: Svjanshörm bitó fa, alapanyag: lucfenyő, származási ország: Svédország, mennyisége: 1,00, mennyiségi egység: db. És ott a nyilatkozat mögötte. "Ez meg mire lesz, lehet ezzel embert ölni?" és a válasz "Legfeljebb az a kínzás, hogy rakja össze ezzel a kis S kulccsal. Hö-hö-hö" "Ja, akkor kocsira vele" - így a válasz.
Elképzelek ugyanakkor egy talk show-t is a mi példánkból kiindulva:
Riporter (R): Jó napot kívánok. Ez a VP Show! A mai témánk, vajon mennyire kegyetlen egy cigisállvány. Vendégünk B.Sándor az állványzat egyik kitalálója, atyja. Jó napot kívánok!
B.Sándor (S): Jó napot kívánok!
R: Jók az információim, mert mindig jók, hogy Ön az, aki ezt az állványt ilyenné tette? Tisztelhetjük benne keze munkáját, melynek eredményeként az így felszerelt üzletek szebb látványt nyújtanak?
S: Ez egy régi történet és nem venném el más kenyerét, de nagy vonalakban így van.
R: Ugyebár több ezer ilyen állvány van az országban kihelyezve
S: Igen, pontosan kb...
R: Aha, és hányan kíséreltek meg a gyártónál öngyilkosságot?
S: Nem tudom, ráadásul több helyről érkeznek a részei.
R: Ugye egy ilyen állványt küldenek Izraelbe?
S: Én úgy tudtam már ott van, de igen.
R: A legnagyobb kérdés és Öntől, mint az eszköz legnagyobb szakértőjétől kérdezem: Az állvány a halálbüntetés, a kínzás vagy más kegyetlen, embertelen vagy megalázó bánásmód vagy büntetés során alkalmazható?
S: Nem is értem a kérdést.
R: Lehet ezzel kegyetlenül gyilkolni nem egyértelműen bűnösöket?
S: Még sose próbáltam, ezt a funkciót nem fejlesztettük ki.
R: Hogyan lehet kegyetlen bánásmódot gyakorolni?
S: Nem tudom. Ez egy cigisállvány, arra van, hogy cigit áruljanak belőle.
R: Na egy kicsit eresszük el a fantáziánkat, valahogyan csak meg lehet kínozni vele valakit?
S: Ha magasra teszem a felső polcot, nagy kínzás az alacsony eladónak, hogy elérje.
R: Na oldódunk, helyes. Megpróbálom máshogyan megkérdezni. Tételezzük fel, hogy valaki az állvány rabjává válik, látványa lebilincselő. Ugye ilyen lehetséges.
S: Nem mai konstrukció, de vannak fura szerzetek...
R: Akkor a lebilincselés az élmény büntetése vagy a fogvatartás eszköze?
S: Elvesztettem a fonalat, elnézést, milyen bilincs? Falhoz lehet rögzíteni...
R: Mertha a megigézés büntetésként használható, akkor ugye más a helyzet. Ott az emlegetett EGK rendelet, ami alapján nagycsöcsű szőke cicababát sem lehet szállítgatni csak úgy a harmadik országba, mert megkínozza a férfi szíveket! Akkor most hogy is van ez?
S: Hát ez egy cigisállvány...
R: Akkor van lehetőség, hogy kínozzanak vele?
S: Hmmm...
R: Akkor belátja? Na ugye? Eszméletlen miket ki nem találnak.
S: Egy állványgyártónak küldjük mintának.
R: Aztán elveszik hurcolják majd a palesztinok között, akik mint a szirén hangjától elvarázsolva sétálnak a saját embertelen halálbüntetésükbe.
S: Akkor nem küldünk.
R: Köszönöm ma esti vendégemnek a beszélgetést! Tartsanak velünk a reklám után is...
2010. január 22., péntek
Búcsúztató
Nagyobb cégeknél dolgozók gyakrabban élik meg, hogy mailboxukban ismét egy búcsubulira szóló meghívó került. Ennek alapvető oka a nagy számok törvénye körül kereshető (sok ember - sok cserélődés, divatosabb nevén nagyobb rotáció). Törvényszerűség, amit nem lehetőség elfogadni, tudni kell együttélni vele, alkalmazkodni hozzá. Olykor számítunk ezekre, máskor pedig ebből tudjuk meg a változás, távozás tényét. Ó és a részletek, azok a bűvös fordulatok, spekulációk, mik száma gyorsabban nő, mint a legkelendőbb termék a legolcsóbb áron a legnagyobb forgalomban, legjobban reklámozva. Afféle pletyka minek terjedése sebesebb minden hivatalos belső médiánál. Innen mindent meg lehet tudni, még amit nem is szeretnék. Ha a távozó magától megy, akkor irigységszagú mekkora nagy ember, aztamindenit. Persze rövid időn belül jönnek majd a jól informált pletyik, hogy nem tud jól teljesíteni és már új állást keres. Ott a másik lehetőség, ha leépítették, egyéb okból távozott, a bűvös közös megegyezés. Itt már az emberi jóindulat gyorsabban leforog. A "szerencsétlen, hogy elbántak vele"-ből gyorsan a legkisebb szálka is gerendaméretű probléma lesz hirtelen és ha az a bűvös lejtő megvan, hát...
De vissza is az eredeti témához. Szerintem egy búcsúbuli fanyar eleganciáját, búzös erkölcstelenségét és látszatérzésektől, műmosolyoktól bájos arcát az ismeri igazán, aki saját maga is váltott már munkahelyet, közeli becslése lehet, aki legalább szakigazgatóságot váltott cégen belül. - Hű, ezeket már mind megtettem, de jó. Nem. - Tehát búcsúbuli, mostanában megint voltam s még el sem mentem, már olvastam a következő lehetőséget. Volt kollégám és főnökömfőnökéjére voltam hivatalos. Amikor az invitálást megkapom vagy közeleg az időpont elmorfondírozok egy kicsit ezen az eseményen. Igazából a halotti torhoz tudnám hasonlítani. Sok ember összejön, hogy eleinte szívszakítóan együttérezve, a búcsúztatottal való lelki társaságát osztva csendesen italozzon. Következő fordulatként isznak, majd céges dolgokról kezdenek beszélni, persze eleinte visszaemlékezve, sztorizgatva, majd a napi gondokat kitárgyalva. Ezutóbbi ugyebár rendkívül felcsigázza az "ünnepeltet". Később realizálva, hogy az idő is szalad, meg zárul a céges számla - ez a kocsmáros happy hour-ja - telerendelik az asztalt, hogy az egész estére kitartson. Aztán általában jöhet mindenki és akkor már mindegy milyen alkalomból van most céges event, az úgyis csak valami fura elnevezés. Azok száma, akik tudják, kit is búcsúztat a nép, az az egyre több ember hatására egyre kisebbségbe szorul. Ez a valódian mesterséges digitális együttérzés.
A búcsúztató végülis olyan esemény, mint a jellemzően magánéletben pl. a tejfakasztó. Egy újabb indok az ivásra és pont. A többi csak mögédarált hagyományszagú bullshit.
Egy farewell party résztvevő társaságának talán érdemes egy kicsit a keresztmetszetét is elemezni. Több szempontból csoportosíthatjuk azokat, akik egy búcsúztatóra elmennek. Persze saját megfigyelésen alapuló - és a megmaradt korlátozott emlékek alapján készített - kutatás nem mondható reprezentatívnak, de szubjektívnek sem a hiányos múltképek miatt. Nos a csoportok:
1. Jó csapat voltunk, sajnos már csak jó csapat leszünk, de afenébeis nélküled.
2. Elmegyek, mert látni akarom céges életünkbeni utolsó felbukkanását, látni akarom az utolsó pillanatot, amikor itt zavarog köztünk, de jól érzem magam.
3. Megnézem kik mennek, hátha fontos ott lenni, hogy lássák ki van a csapatban, ki a jó arc.
Az első csoportba tartozók tényleg gondolkodnak, mit lehetne búcsúajándékba adni, mi az a személyes, de vállalható, vicces, de nem sértő, maradandó dolog, mire később ránézve eszébe jutunk mind. Igen magunkat adjuk, meg némi elfogyasztható javakat (értsd pia, virág). Ez a csapat az alkalomhoz képest jól érzi magát és bízik benne, hogy a búcsúztatott is hasonlóan érez. Ha azt látják, hogy rossz a kedve, a bulinak is cefet hangulata lesz. Igazából a hangulatuk azonnal megváltozik, ha életüket befolyásoló ember búcsúztatásáról van szó és az új ember megérkezik. Hagyjuk is őket sanyarogni, sajnálkozni, mindjárt isznak eleget és jókedvük lesz, még lehet váltanak is.
Vegyük a másodikat. Ők jól érzik magukat, persze belül. Inkább elkerülik a vélemény nyilvántítását és a faarc mögött mosolyognak, mitöbb kacagnak, hogy holnap már nem leszel. Szorgalmasan isznak és várják, hogy nyitott bulivá váljék az este, amikor megjönnek a haverok és végre vége lehet a komádiának. Na ők már isznak rendesen, nagy buli lesz.
A harmadik csoport lehet, nem tudja, hova megy, miért, de ott biztosan ismer mindenkit, jól érzi magát, mindig szerinte fontos ember köré csoportosul, jelen van és tudja, megérti, mindent, mindegy mit, amíg a főnök/kulcskolléga jól érzi magát. Persze ez nem kizárólag a - tán kimondható - a karrier-menedzsmentről szól, de sok arca között határozottan képviselteti magát. Nagy a buli.
A különböző eseményeken mind felvesszük valamelyik szerepet. Aztán a buli egy pontján összekeverednek a szerepek, mindenki minden irányba mozdul. Sok ember sok érzése a sokak felé. És ez talán így helyes mégha nem is beszélünk róla. Van egy pontja a bulinak, amikor már tényleg olyanok is érkeznek, akik bemutatkoznak a távozónak, majd mikor felismerik a helyzetet, óvatosan odébbállnak. Vicces szituációk.
És a többi, mint minden céges buli. Egyre ittasabb emberek, egyre hosszabb mondatok, rettentő bölcsességek, a legnagyobb őszinteség és egyetértés. Az esetek többségében bevallom - Nagy Feró egykori dalával - "Sajnálom, én is egy kicsit".
Jótanács tapasztalatlanoknak: Kocsival érkezni tilos. Ha mégis és haza akarod vezetni, úgy korán lelépés különben inni fogsz. Akkor is inni fogsz. A buli józanul csak sokat tapasztalt, erős idegzetűeknek javasolt, de nekik sem ajánlott. Úgysem fogod érteni, hogy miről beszélnek a többiek, viszont gyorsan rájösz, hol rontottad el, miért nem élvezed a bulit.
De vissza is az eredeti témához. Szerintem egy búcsúbuli fanyar eleganciáját, búzös erkölcstelenségét és látszatérzésektől, műmosolyoktól bájos arcát az ismeri igazán, aki saját maga is váltott már munkahelyet, közeli becslése lehet, aki legalább szakigazgatóságot váltott cégen belül. - Hű, ezeket már mind megtettem, de jó. Nem. - Tehát búcsúbuli, mostanában megint voltam s még el sem mentem, már olvastam a következő lehetőséget. Volt kollégám és főnökömfőnökéjére voltam hivatalos. Amikor az invitálást megkapom vagy közeleg az időpont elmorfondírozok egy kicsit ezen az eseményen. Igazából a halotti torhoz tudnám hasonlítani. Sok ember összejön, hogy eleinte szívszakítóan együttérezve, a búcsúztatottal való lelki társaságát osztva csendesen italozzon. Következő fordulatként isznak, majd céges dolgokról kezdenek beszélni, persze eleinte visszaemlékezve, sztorizgatva, majd a napi gondokat kitárgyalva. Ezutóbbi ugyebár rendkívül felcsigázza az "ünnepeltet". Később realizálva, hogy az idő is szalad, meg zárul a céges számla - ez a kocsmáros happy hour-ja - telerendelik az asztalt, hogy az egész estére kitartson. Aztán általában jöhet mindenki és akkor már mindegy milyen alkalomból van most céges event, az úgyis csak valami fura elnevezés. Azok száma, akik tudják, kit is búcsúztat a nép, az az egyre több ember hatására egyre kisebbségbe szorul. Ez a valódian mesterséges digitális együttérzés.
A búcsúztató végülis olyan esemény, mint a jellemzően magánéletben pl. a tejfakasztó. Egy újabb indok az ivásra és pont. A többi csak mögédarált hagyományszagú bullshit.
Egy farewell party résztvevő társaságának talán érdemes egy kicsit a keresztmetszetét is elemezni. Több szempontból csoportosíthatjuk azokat, akik egy búcsúztatóra elmennek. Persze saját megfigyelésen alapuló - és a megmaradt korlátozott emlékek alapján készített - kutatás nem mondható reprezentatívnak, de szubjektívnek sem a hiányos múltképek miatt. Nos a csoportok:
1. Jó csapat voltunk, sajnos már csak jó csapat leszünk, de afenébeis nélküled.
2. Elmegyek, mert látni akarom céges életünkbeni utolsó felbukkanását, látni akarom az utolsó pillanatot, amikor itt zavarog köztünk, de jól érzem magam.
3. Megnézem kik mennek, hátha fontos ott lenni, hogy lássák ki van a csapatban, ki a jó arc.
Az első csoportba tartozók tényleg gondolkodnak, mit lehetne búcsúajándékba adni, mi az a személyes, de vállalható, vicces, de nem sértő, maradandó dolog, mire később ránézve eszébe jutunk mind. Igen magunkat adjuk, meg némi elfogyasztható javakat (értsd pia, virág). Ez a csapat az alkalomhoz képest jól érzi magát és bízik benne, hogy a búcsúztatott is hasonlóan érez. Ha azt látják, hogy rossz a kedve, a bulinak is cefet hangulata lesz. Igazából a hangulatuk azonnal megváltozik, ha életüket befolyásoló ember búcsúztatásáról van szó és az új ember megérkezik. Hagyjuk is őket sanyarogni, sajnálkozni, mindjárt isznak eleget és jókedvük lesz, még lehet váltanak is.
Vegyük a másodikat. Ők jól érzik magukat, persze belül. Inkább elkerülik a vélemény nyilvántítását és a faarc mögött mosolyognak, mitöbb kacagnak, hogy holnap már nem leszel. Szorgalmasan isznak és várják, hogy nyitott bulivá váljék az este, amikor megjönnek a haverok és végre vége lehet a komádiának. Na ők már isznak rendesen, nagy buli lesz.
A harmadik csoport lehet, nem tudja, hova megy, miért, de ott biztosan ismer mindenkit, jól érzi magát, mindig szerinte fontos ember köré csoportosul, jelen van és tudja, megérti, mindent, mindegy mit, amíg a főnök/kulcskolléga jól érzi magát. Persze ez nem kizárólag a - tán kimondható - a karrier-menedzsmentről szól, de sok arca között határozottan képviselteti magát. Nagy a buli.
A különböző eseményeken mind felvesszük valamelyik szerepet. Aztán a buli egy pontján összekeverednek a szerepek, mindenki minden irányba mozdul. Sok ember sok érzése a sokak felé. És ez talán így helyes mégha nem is beszélünk róla. Van egy pontja a bulinak, amikor már tényleg olyanok is érkeznek, akik bemutatkoznak a távozónak, majd mikor felismerik a helyzetet, óvatosan odébbállnak. Vicces szituációk.
És a többi, mint minden céges buli. Egyre ittasabb emberek, egyre hosszabb mondatok, rettentő bölcsességek, a legnagyobb őszinteség és egyetértés. Az esetek többségében bevallom - Nagy Feró egykori dalával - "Sajnálom, én is egy kicsit".
Jótanács tapasztalatlanoknak: Kocsival érkezni tilos. Ha mégis és haza akarod vezetni, úgy korán lelépés különben inni fogsz. Akkor is inni fogsz. A buli józanul csak sokat tapasztalt, erős idegzetűeknek javasolt, de nekik sem ajánlott. Úgysem fogod érteni, hogy miről beszélnek a többiek, viszont gyorsan rájösz, hol rontottad el, miért nem élvezed a bulit.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)