Lassan 3 hete korlátozottan vagyok képes közlekedni, élni, cselekedni.
November 18-án reggel, illetve hajnalban a saját lábamon beültem egy taxiba, majd besétáltam egy kórházba, az Uzsokiba.
Tegnap múlt 2 hete, hogy hazaküldtek, hogy gyógyuljak, tornázzak.
A múlt héten szerdán, a műtét után 13 nappal ismét a kórházban jártam, hogy megszabaduljak varrataimtól, hogy egy lépéssel közelebb kerüljek a normális élethez. Sikerült, igaz egy komplett délelőttön próbáltam a megfelelő, elviselhető pózt megtalálni a várakozásra kijelölt székeken terheléstől-lógatástól óvott lábamnak. Túléltem a kiszedésből semmit nem éreztem s azóta jobb érzés. Na ennyit a szétrágott kórházi bulikból. Mondjuk még megemlítem, hogy kaptam időpontot gyógytornára: 8:45 az Uzsoki kórházban. Ez, a város másik végén lakva, erős motiváció, hogy a) qva gyorsan felépüljek, b) más megoldást találjak. Az első 1-2 alkalommal még a kíváncsiság hajt s megyek. Hátha olyat nyújtanak, amiért szintén képes vagyok az áldozatra.
2 hete itthon lábatlankodok. A lábam javul, behajlik s kiegyenesedik, egyre kevésbé dagad, fáj. Tornáztatom, gyúrok. Nem terhelhetem, ezért mankóval közlekedek. Leesett a hó, jég van, most, mire venném az erőt s bátorságot, hogy a kertkapunál is messzebre merészkedjek. "Sétáljak" egyet. Bicegjek egy kicsit. Mozgásomban jelentősen korlátozott vagyok, a kezeim mindig tele vannak (mankó), egy pizzát nem tudnék behozni. Nem éhezem, csodás feleségem, édesanyám mindig gondoskodnak, az életösztön bennem jobban tolong, minthogy egy-egy melegítés kifogjon rajtam. Egyre erősebbnek érzem magam, kacérkodom a magamra, családomra való főzés gondolatán, próbálok legalább minimálisan hasznossá válni a körülöttem élőknek.
Na ja, mikor a műtét előtt voltam, azt vallottam, hogy bármi is lesz, legalább kipihenem magam, a nyugodt környezet kisimítja ráncaim. Oké, ez megvolt, megvan. Tényleg sok időm van, bár repülnek a napok, mégis valami nem oké. Nem fordultam be, de van egyféle üresség, hiány. Sosem tudtam egy helyben ülni, mindig valamit kellett tennem. Most is jó itthon lenni, de elmennék bevásárolni, sétálni egyet a környéken, ellapátolni a havat, akár a szomszédok előtt is, segíteni költözni az ismerősöknek, elvinni a cuccot a szelektívbe, satöbbi, satöbbi, stb. Nem tudom megtenni, hisz korlátozott helyváltoztatási lehetőségeim nem engedik.
Ülök itthon és olvasgatok hol könyvet, máskor tanulnivalót, aztán persze a híreket. Félreértések elkerülése végett, ez az oldal NEM tűr politikát. Mindenki tudja már az összes érvet és véleményt a nyugdíjrendszer átalakításával kapcsolatban. Irányultságtól függően mindenki érvel és ellenérvel, tetszik vagy nem tetszik. Nekem van időm elég széles körben olvasgatom a fejleményeket. A lényeg, hogy mostanra úgy döntöttem nem akarok nyugdíjas lenni. Persze, amikor majd ott tartok, akkor majd újra akarok majd az lenni, de most elég volt. 2 hete ízlelgetem a nyugdíjas életet. Vegetálok. Nem csinálok semmit, a híreken kívül szinte nincsenek ingerek az életemben, nincs igazán kihez szólni napközben csak ülök itt a nagy magányomban, egyetlen nappali társam a számítógép. Mivel nem tudok magamtól eljutni sehova, így egy kis kimozduláshoz is segítség kell. És ha kimozdulok, ott mit csinálok? Billegek könyöktámaszos pálcáimon? Nagy perspektíva. Szóval nem történik semmi. Tényleg nyugdíjasnak érzem magam. Íme egy napom fontosabb eseményei:
- Torna 2-3-szor kb. fél óra
- Ebéd s az óriási pakolás
- Mosakodás
- Séta a kertben
Nyugdíjas lettem, rokkant típusú. Tényleg sütni fogok napközben. Az őrjítő semmi, ami nap nap után történik. Nem is fáradok el, nem is meglepő, hogy éjfélig nem alszom, de 5-kor már ébredek. Mondom, mint az öregek. Lehet Story TV-t kellene néznem? Ma hibáztam, ebéd után aludtam 2 órát, tehát elütöttem magam az időbeni esti alvás lehetőségétől.
Persze tudom és így is van, a reggelek és a délutánok, míg családom a környéken van, felemelőek, a hétvégét várom, leginkább olyat, amikor közös programot tudunk szervezni. Hiányzik a régi, mozgalmas családi élet, egy kirándulás a természetben. A hétköznapokból, nehéz kimondani is, de hiányzik a munka, hiányoznak a napi problémák, a fel-le mozgó vérnyomás. Legalább egy estém lenne, amikor valós gondok kattogása lehetetlenítené el alvási vágyamat. Hiányoznak az olyan délutánok, amikor kapkodni kell, hogy hazaérjek vagy sportolni érjek vagy más program lehessen.
Mázli, hogy egy ilyen műtét azért rendszeres elfoglaltságot jelent. hétről hétre reményt ad a továbblépéshez. A jövő héten gyógytornászhoz megyek, aki elmondja, hogyan kell leszoknom a mankóról. Igen-igen, lábra állok, mindkettőre. Ez a heti támpont, az aktuális cél. Aztán torna és újabb kontroll, újabb délelőtt a kórházban
A hét végén már autóba akarok ülni és én vezetek, elmegyek valahova, bemegyek boltokba, ahol a civilizáció tombol és újra szocializálódok. Van egy lehet, fura dolog, amit az ünnepi szezonok körül kedvelek elkövetni. Bemegyek egy hipermarketbe, jó nagyba, mert oda mindenki jár. Vásárlót játszom, a végén az is leszek, de meg-megállok forgalmasabb helyeken és csak figyelem, hallgatom az elhaladó közönséget. Minket, titeket, őket. Hallgatom, milyenek vagyunk. A dolog egyszerre érdekes, felemelő és elszomorító. Megannyi ember, a hangok sokszinüsége, az a rengeteg kifejezés és életérzés. Nem valós problémák csak a hétköznapok, mindennapok megnyilvánulásai. Miért hipermarket? Mert itt én is járok, mert ide univerzális igényeink kielégítésére járunk (speciálisan ruháért a ruhaboltba), mert a vásárlás okozta gondokat éppúgy ismerem, tehát kis önismerettel kiszűrhető. Mindenkinek ki kell próbálnia, vegyülni és figyelni.
Szóval nemsokára úgy számítom, ha lassan is, de járni fogok. Sok még a teendő, mert egyik lábam gyengébb, egy pici félsszel is ellát a várva várt pillanat, hogy valaki azt mondja, most ne támaszkodj a mankóra és lassan indulj el felém. Mi lesz akkor? El tudok majd indulni? Merem majd lábam előretenni, ránehezedni és gyorsan lépni a másikkal? Elesek vagy nem? Megcsinálom, biztos lehet benne mindenki. Összeszedem magam, mert szabadságot akarok. S utána hogyan lesz tovább? A lában még nem hajlik be teljesen, a térdelés gondolatától is újabb epidurális aktusok jutnak az eszembe, a balos izmok méretre nem mentek össze, de érzem, tudom, gyengék. Bicegek majd, mint kéregető árus az autósorok között a piros lámpánál?
Érdekes evolúciója egy térdműtétnek a rendelkezésre álló tér, a szabadság mérete. Műtét után a kartávolságot is csak óvatos jelzővel ajánlották. Miután kivették a csöveket és bátor lettem, felültem, a karom a felsőtestemmel hosszabbodott s ágyon belül pakolt alsótesttel segített. Utána jöttek az első lépések a mankóval, az első önálló wc-zés, a mosakodás, fogmosás, majd az átöltözés. A bátortalan kezdő lépések után, irány haza. Otthon a legfontosabb közlekedések csak, majd ki a kertbe, fel az emeletre s le. Mostanra már annyira bátor vagyok, hogy néha elégnek érzem a fél mankót kis távokra. S ezután újra a járás jön, majd a futás, a cikk-cakkban haladás, kitörés, ugrálás és ami fontosabb a megállás. Csak jönne már, hogy fáradjak el végre igazán fizikailag. Izomlázat akarok érezni a lábaimban...
Kicsit kezd elhagyni a megoldás jóságának reménye, az abba vetett hit, a sikeres és gyors felépülés kivárásának türelme, de ahogy a legnagyobb római császár (Julius Caesar) mondta: a kocka el van vetve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Ide írhatsz megjegyzést. Ne feledd, szerző (aki írta a véleményt) nélkül nem tudhatom kinek köszönhetem.