Kicsit tél volt

Szép hétvége volt. Kicsi demo tél. Hja, Emberek, mindenkit üdvözlök az évszaknak megfelelő időjárásban, mert tudniillik, ilyenkor hó szokott esni és hideg van. Ezért hívják azokat a vastag és jellemzően vízhatlan cuccokat TÉLIkabátnak.
Esett a hó s mindenkinek baja van, de kérdem miért? Miért nem tudtok egy kicsit csak állni és látni a csodát, ahogy az a fehér zuhatag hull alá? Oly szép, oly csodás, ropogó hangja, ahogy sétálsz benne, az ezer csengő, mikor a pelyhek egymásra esve földet érnek!Kicsi odafigyelés és észreveszed, ilyenkor minden kicsit halkabb, csendesebb, nyugodtabb. Nincs az a rohanás, nem zajong a gumi az aszfalton csak csendben siklik, nem tolja úgy a gázt senki, a tiszta fehér szín oly békés egyenlőségbe vonja a világot.

Én tudom, hogy tapsol a gumis, a karosszériás, a téli ruha és szánkóárus. Boldog a síelő, mert hát csak eljött az ideje, hogy élheti szenvedélyét, a reménysugár, hogy beindul a szezon mire egy éve vár. Tudom, hogy holnap már csak az a sózott latyak lesz mi a városokat ellepi. Na és. Ilyenkor tessék az ablakon kinézni, elmenni kijjebb, ahol látni a havat, érezni annak selymes, pihentető erejét! Elég csak végigfutni a hétvégi autók tetejét, a házakat, hol még megmaradt és a dugóban állva már jönnek is az emlékek a gyermekkori szánkózástól a gyermeki vágyig, hogy csak szaladva bele a nagy hóba, felszabadultan, boldogan... Ugye, mennyire kellemes az érzés és nézd, zöld a lámpa, mehetsz is tovább.

Kislányom egyik kedvenc, szerintem kicsit cinikus mondókája:

Télen mindig hideg van,
Nyáron mindig meleg van,
Sohasincs jó idő,
Mindig esik az eső.

Ugye milyenek vagyunk. Mi, gyarló emberek, mi írtuk ezt, mi találtuk ki, mi elégedetlenkedünk, mi vagyunk kik keresik a bajt maguknak, mintha nem lenne abból amúgy is épp elég.

Egy hete itthon vagyok, mankómon perdülök-fordulok, egy lábon, három ponton élem életem. Sosem tudtam a fenekemen ülni s most térdem tornáztatását összetett edzésként élem meg. Persze ott egy csomó izgalom, mi euforikus érzéssel önti el tétlen lelkemet, mint a mosakodás, ételhez, jéghez jutás, elhelyezkedés a kanapén és pihenés. Ha bár elég idillien hangzik, ha nem vesszük miért történik is, azonban van egy csomó dolog, amit nem tehetek. Nem lapátolhatom a havat, de el sem söpörhetem, az autóról sem húzhatom le, persze minek is és a szezon első havában, az első szánkóútra nem kísérhettem családom. Maga a tény, ha a havas útra teszem kis gumivégeimet, önveszélyessé minősít. Hiányoznak. ezek. Bajban ismeri fel az ember, milyen apró részek mekkora fontossággal bírnak.
A járás, mi hétköznapi cselekedetünk, minden nap így kezdődik a reggel, s este így ér véget. Észre sem vettem szinte soha, hogy megteszem, csak mentem. S most tudom, mit jelent korlátozva lenni ezen képességet.
Lehet persze, csak a rámszűkült határ, ami a fájó, mert nem egy Meki kajára vágyom csak a lehetőségre, hogy elmenjek érte, hogy a külvilágot ne ráutaltságból éljem, hogy elmenjek vásárolni, hogy hazahozzam, hogy "lejárjam a lábam", mire megtalálom a leghelyesebb kis párszáz forintos karácsonyi cukiságot.

Igazán sajnálom, de nem tudok sajnálni senkit, hogy havat kell lapátolni. Elgémberedett testek, mik funkcionálisan irodák, üzletek és az otthon melege között cikáznak végre a természettől kapnak kötelező feladatot.
Irány emberek, ki a friss levegőre! Táguljon a tüdő, feszüljön az izom! Munkára fel, tisztítsuk meg az utcát s a fejeket. Kis reggeli mozgás s a munka is jobban megy! Hajrá, félre a nyavalygással!