A térd - kezdetek

Az egész úgy kezdődött, hogy sokat mozogtam, aztán kevesebbet, de többet beszéltem és dolgoztam, aztán megint nekikezdtem s ez nyilván jót tesz, de nem sokat.

"A Sport legyen a szenvedélyed!"

Egyetértek vele és osztom a mondást, azonban nem szabad elfelejteni soha a játékszabályokat. Időrendi sorrendben fociztam, úsztam, kosaraztam, kézilabdáztam, később rendszeresen squash-oltam, meg néha kondiztam, szóval mindent. Majd jó sok kihagyás, elnehezedés, lustulás után irány újra focizni. Persze csak amolyan kollegális péntek reggeli mozgassuk át magunkat. Természetesen az önbizalom nagyobb, mint a tudás, nem kell azt a melegítést túlnyújtani, kenőcs pótol mindent. Aztán jött az a mozdulat a levegőben, ami után a puffanás és fájdalom. A többiek arca nem volt túl rémült így ránéztem, bedagadt, sajgott, szaggatott, de irányban állt a lábam. Ó az a gyönyörű lendület, a romantikus hév, a győzni akarás, mi ilyenkor is a sport gyepére terel vissza és megpróbáltam újra játszani, igaz ráállni sem bírtam. A bal térdem fordult ki, de visszaugrott. Másnap reggel már nem hajlítottam be, irány ügyelet, röntgen, nincs törés, leszívták, hajlik, hurrá, hétfőn már alig bicegek.

Eltelt majd 1,5 év és kezdett zavarni, hogy minden kicsit óvatlan mozdulatra kiugrik, dagad, fáj, bizonytalan. Elterveztem orvoshoz megyek. Ez a periódus is tartott - mármint az elmegyek - vagy 2-3 hónapig. Az eredmény? A térdemben - míly meglepő, hogy amelyik a fenti sorokban sérült - elpattant egy húr, pótolni kell, mert engem zavar, pótolni kell, mert ez bizony nem a mandula, epehólyag fél vese, hogy nincs nem nagy baj.

Eljött most az idő, holnap bevonulok - no nem a seregbe, olyasmiben már voltam - a kórházba, hogy futóművem elhasználódott részét combom megfelelő darabjával javítsák meg. Állítólag 3 hónap múlva már focizhatok is. Nem izgi?

Nem izgi. Gondoltam eddig. Most a küszöbön vagyok, nincs visszaút. Bátor voltam, mint az oroszlán, laza, mint a rigalánc, könnyed, mint a lepke, stb. De a mai nap valahogy más, megváltoztak dolgok. Melóztam, de már minden olyan befejezős, elmúlós volt. Nem jó, hogy kollégák búcsúznak, mert érzem soká jövök. Ezt még leküzdöm.
Az este egy időre utoljára láttam a kislányomat fürdeni. S ekkor a sok teendő között pakoltam a kórházi dolgaimat. Majd búcsúztunk, mert ment aludni édesanyjával. Ekkor már értettem. Küzdöttem könnyeimmel, most is ezt teszem. Ahogy sétáltam le a lépcsőn minden egyes lépéssel közelebb jött a tudat: Itt nem jövök fel egy darabig. Mióta ismerem kedvesem, nem aludtunk egy fedél alatt külön. Csak 3 éves a kislányom, de harmadennyi időre sem választhatott el minket semmi. Most egy óvatlan mozdulat, a kapkodás, a bemelegítés elhanyagolása és végül egy lépcsősor. Fizikailag az utolsó.

Nem sokszor gondolkodtam azon, milyen lenne, ha ez lenne. Külön a szerelmemtől, külön a lányomtól, minimális esélyekkel, hogy ott legyek, együtt éljük életünk. Milyen idióta szituációk, amik megtanítják az embert a legfontosabb dolgok észrevételére. Dolgozok, későn érek haza, alig találkozunk, már vacsora - alvás. Most pedig fordul a kocka, itthon leszek egész nap, de ők nem lesznek s hazajönnek, majd elmennek az esti ceremónia kedves és szórakoztató, varázslatos élményeibe, amiből most kimaradok. Hányszor éreztem fárasztónak vagy ki merem mondani tehernek, ami helyett inkább egy csendes helyen pihennék. Sose gondoltam bele mi lenne enélkül s most elképzelni se találom a pozitívumot.

Erős vagyok, az események zúgnak majd és az idő zakatolva rohan. Nehezebbet is átéltem, ezt is megoldom. Férfi vagyok, nem sírok, csak talán ezt a pár könnyet ezen szoba sarkában, míg ezt a rakás betűt idepötyögöm.
Tanulok a dolgokból, talán. Talán máskor máshogy teszek, talán legközelebb máshogy értékelek, talán nem is fog történni semmi, talán egy újabb dolog fog a szemem előtt lebegni. Lassan már nem látok a sok képzeletbeli lebegőktől, majd selejtezek.
Lesz pár napom egy kórházi ágyon, hogy tisztuljanak a gondolataim, hogy hazatérve felvértezve újult erővel és keresztszalaggal vágjak neki a kifürkészhetetlen jövőnek.

Tanács? Tanulság? Nincs, illetve mindenki keresse a magáét, a neki fontosat, az enyém ott van a sorok között. Tessék rendesen bemelegíteni még nagy hőségben is. A sport, a mozgás igenis szenvedélyes öröm legyen, ne szerelem. A szenvedélyt lehet ésszel és értelmesen csinálni, az utóbbiban nincsenek határok.
Azért mert focilabdát lát az ember még nem válik Ronaldo-vá. Korábban írtam, hogy focizni mindenki tud, hát ez az amikor akasztják a hóhért. Én is azt hittem, sőt azt is, hogy én aztán nagyon. Hát az elejével volt a baj...

Nincs konzekvencia igazán, ez egy olyan sérülés, amit most egy kicsit érzelmi túlfűtöttségem az egekbe emelt, amúgy rutin eset és csak azokkal történik meg olykor, akik mozognak és akkor, amikor többet vagy jobban akarnak, mint azt az éppenkori szervezete elbírná. Ez van. Sok sikert.