Show must go on

Ide most illene a Queen méltán népszerű dala, mert nincs megállás
Na de akkor mi is jön? Egy kis összefoglaló a napból, jó és kevésbé jó. Kiderül, hogy a kórházi étel ehető. Az első lépések, avagy a 1,5 napig világot jelentő ágy és kartávolságnyi aglomerációjának kitárulása. Sőt, ha birom elárulom, miért vallom, wc-be pisilni pedig nagy feltaláló ajándéka. Satöbbi és miazmás.
Pokoli este volt egy átrohant eseménydús nap után. De virradt és felkelt a nap. Sugaraival, mint a remény egy formája súgta, legyen más ez a nap. Reggel a szokásos, de ajtócsapkodás nélkül, hisz végig nyitva volt. Lázmérő, takarítás, vizit. Jött a dokim is. Kedvelem, mert nem habos-babos sajnálattal biztosít minden jóról. Idejön és elmondja mi a helyzet (szerencsére minden oké), ami közben embernek érzem magam, nem betegnek. A különbség fontos. Az emberekkel az ismerőseik beszélgetnek, míg a betegek felett szomorúan sajnálkoznak, mindenben igazuk van, és minden jórafordul. Jóra az univerzumban az idő ér térbeli síkkokal bővítettben. Én nem vagyok beteg. Ember vagyok. Lassú, fura járású és sziszegős, de ember. Azé mer műtöttek nem akarom tudni az anatómiát és nemcsak a kvázi nyomoromról akarok szót ejteni. Visszatérve, Kárpáti doki összefoglalta mit kell tenni, mikor találkozunk, mi lesz még. Aztán megint pihi. Mára Józsi bácsi is megnyugodott, alszik, egész nap, csendben van.
Várunk. Ki elbocsátását, ki kötözésre, én csőhúzásra, gyógytornára.
Megjöttek a mankók. Az ezüstöt választom. Kicsit később a nővérek a legbátrabbat keresik, jelentkezem, mert szabadulni akarok térdembe szőtt csöveimtől. A következő pillanatban már az ágy vasát markolom, majd köhögjek, de nem teszem eléggé, megérzem a fájdalmat, ami belülről jön. Uralkodok magamon, nem ordítok csak felnyögök, a vas már kisebb átmérőjű, szuszogok, majd szorított fogaim között lassan kiengedem a levegőt, ezzel együtt a térdem is leereszkedik. Csodás az emberi agy. Az eufória szelére, hogy mozoghat a lábam, az idegen anyag hiányának öröme, a letett láb valósága engedi, hogy ne is vegyem észre a másik (egyébként is gyerekjáték) cső kihúzását. Volt vese-, és epekövem is, miazmás, de ez is feliratkozott a senkinek se kívánom.
Megszabadultam egyik béklyómtól. Kis öröm, de öröm. Fontos körülmény, hogy oldalra fordulhatok, s immáron alhatok. Igazából elaludtam gépelés közben s most keltem. Dolce vita.
Most a gyógytorna jön. Végletekre kell húzni, feszíteni. Fájdalmas felismerés, elgyengültem 2 nap alatt. Boldog vagyok, hogy kínok között felhúzom a térdem, majd a tornászlány szól, lehet feljebb is. Shit. Megteszem. Most az egészet emelem, nehéz kezdet, lendületes folytatás, siker boldogság. Kapok egy gépet, ami lábamat egyengeti 0 és 85 fok között. 1,5 órát nyaggat, majd pihenek. Kemény.
Ebédidő. Leves és pusztapörkölt (tarhonya, krumpli, főzőkolbász). Nem nagy élmény, nem vitatom. De kórházban vagyok. Rejtély, miért nem lehet ennél jobb, bár több fűszerrel már a wc felé sietést is bemutatnám szép új botjaimon. :) A lényeg, megettem, agyon főzve, hogy a nyugdíjasok protkó nélkül is elbírjanak vele. A leves pocsék, de megiszom. Az első rendes étel, mióta itt vagyok. Bátor vagyok, hisz ki tudok menni. Ez is egy méltatlanul alulértékelt képesség.
Az ágy. Ez a kórházi lét meghatározó pontja. Tegnap 8kor belefeküdtem s ma délig csak a műtét idejére hagytam el. Életem karnyújtásnyira élem. Amit elérek, az van, a többi csak dísz. Közel 30 óra fekvés mindenemet kikészítette. De most, hogy felkelhetek, nincs elérhetetlen. Jövök-megyek, helyet változtatok. Újabb csodás élmények.
Csendes nap volt pár momentummal. Holnap hazamegyek és kamatoztatom frissen szerzett tudásom.