Búcsúztató

Nagyobb cégeknél dolgozók gyakrabban élik meg, hogy mailboxukban ismét egy búcsubulira szóló meghívó került. Ennek alapvető oka a nagy számok törvénye körül kereshető (sok ember - sok cserélődés, divatosabb nevén nagyobb rotáció). Törvényszerűség, amit nem lehetőség elfogadni, tudni kell együttélni vele, alkalmazkodni hozzá. Olykor számítunk ezekre, máskor pedig ebből tudjuk meg a változás, távozás tényét. Ó és a részletek, azok a bűvös fordulatok, spekulációk, mik száma gyorsabban nő, mint a legkelendőbb termék a legolcsóbb áron a legnagyobb forgalomban, legjobban reklámozva. Afféle pletyka minek terjedése sebesebb minden hivatalos belső médiánál. Innen mindent meg lehet tudni, még amit nem is szeretnék. Ha a távozó magától megy, akkor irigységszagú mekkora nagy ember, aztamindenit. Persze rövid időn belül jönnek majd a jól informált pletyik, hogy nem tud jól teljesíteni és már új állást keres. Ott a másik lehetőség, ha leépítették, egyéb okból távozott, a bűvös közös megegyezés. Itt már az emberi jóindulat gyorsabban leforog. A "szerencsétlen, hogy elbántak vele"-ből gyorsan a legkisebb szálka is gerendaméretű probléma lesz hirtelen és ha az a bűvös lejtő megvan, hát...

De vissza is az eredeti témához. Szerintem egy búcsúbuli fanyar eleganciáját, búzös erkölcstelenségét és látszatérzésektől, műmosolyoktól bájos arcát az ismeri igazán, aki saját maga is váltott már munkahelyet, közeli becslése lehet, aki legalább szakigazgatóságot váltott cégen belül. - Hű, ezeket már mind megtettem, de jó. Nem. - Tehát búcsúbuli, mostanában megint voltam s még el sem mentem, már olvastam a következő lehetőséget. Volt kollégám és főnökömfőnökéjére voltam hivatalos. Amikor az invitálást megkapom vagy közeleg az időpont elmorfondírozok egy kicsit ezen az eseményen. Igazából a halotti torhoz tudnám hasonlítani. Sok ember összejön, hogy eleinte szívszakítóan együttérezve, a búcsúztatottal való lelki társaságát osztva csendesen italozzon. Következő fordulatként isznak, majd céges dolgokról kezdenek beszélni, persze eleinte visszaemlékezve, sztorizgatva, majd a napi gondokat kitárgyalva. Ezutóbbi ugyebár rendkívül felcsigázza az "ünnepeltet". Később realizálva, hogy az idő is szalad, meg zárul a céges számla - ez a kocsmáros happy hour-ja - telerendelik az asztalt, hogy az egész estére kitartson. Aztán általában jöhet mindenki és akkor már mindegy milyen alkalomból van most céges event, az úgyis csak valami fura elnevezés. Azok száma, akik tudják, kit is búcsúztat a nép, az az egyre több ember hatására egyre kisebbségbe szorul. Ez a valódian mesterséges digitális együttérzés.
A búcsúztató végülis olyan esemény, mint a jellemzően magánéletben pl. a tejfakasztó. Egy újabb indok az ivásra és pont. A többi csak mögédarált hagyományszagú bullshit.

Egy farewell party résztvevő társaságának talán érdemes egy kicsit a keresztmetszetét is elemezni. Több szempontból csoportosíthatjuk azokat, akik egy búcsúztatóra elmennek. Persze saját megfigyelésen alapuló - és a megmaradt korlátozott emlékek alapján készített - kutatás nem mondható reprezentatívnak, de szubjektívnek sem a hiányos múltképek miatt. Nos a csoportok:
1. Jó csapat voltunk, sajnos már csak jó csapat leszünk, de afenébeis nélküled.
2. Elmegyek, mert látni akarom céges életünkbeni utolsó felbukkanását, látni akarom az utolsó pillanatot, amikor itt zavarog köztünk, de jól érzem magam.
3. Megnézem kik mennek, hátha fontos ott lenni, hogy lássák ki van a csapatban, ki a jó arc.
Az első csoportba tartozók tényleg gondolkodnak, mit lehetne búcsúajándékba adni, mi az a személyes, de vállalható, vicces, de nem sértő, maradandó dolog, mire később ránézve eszébe jutunk mind. Igen magunkat adjuk, meg némi elfogyasztható javakat (értsd pia, virág). Ez a csapat az alkalomhoz képest jól érzi magát és bízik benne, hogy a búcsúztatott is hasonlóan érez. Ha azt látják, hogy rossz a kedve, a bulinak is cefet hangulata lesz. Igazából a hangulatuk azonnal megváltozik, ha életüket befolyásoló ember búcsúztatásáról van szó és az új ember megérkezik. Hagyjuk is őket sanyarogni, sajnálkozni, mindjárt isznak eleget és jókedvük lesz, még lehet váltanak is.
Vegyük a másodikat. Ők jól érzik magukat, persze belül. Inkább elkerülik a vélemény nyilvántítását és a faarc mögött mosolyognak, mitöbb kacagnak, hogy holnap már nem leszel. Szorgalmasan isznak és várják, hogy nyitott bulivá váljék az este, amikor megjönnek a haverok és végre vége lehet a komádiának. Na ők már isznak rendesen, nagy buli lesz.
A harmadik csoport lehet, nem tudja, hova megy, miért, de ott biztosan ismer mindenkit, jól érzi magát, mindig szerinte fontos ember köré csoportosul, jelen van és tudja, megérti, mindent, mindegy mit, amíg a főnök/kulcskolléga jól érzi magát. Persze ez nem kizárólag a - tán kimondható - a karrier-menedzsmentről szól, de sok arca között határozottan képviselteti magát. Nagy a buli.
A különböző eseményeken mind felvesszük valamelyik szerepet. Aztán a buli egy pontján összekeverednek a szerepek, mindenki minden irányba mozdul. Sok ember sok érzése a sokak felé. És ez talán így helyes mégha nem is beszélünk róla. Van egy pontja a bulinak, amikor már tényleg olyanok is érkeznek, akik bemutatkoznak a távozónak, majd mikor felismerik a helyzetet, óvatosan odébbállnak. Vicces szituációk.
És a többi, mint minden céges buli. Egyre ittasabb emberek, egyre hosszabb mondatok, rettentő bölcsességek, a legnagyobb őszinteség és egyetértés. Az esetek többségében bevallom - Nagy Feró egykori dalával - "Sajnálom, én is egy kicsit".

Jótanács tapasztalatlanoknak: Kocsival érkezni tilos. Ha mégis és haza akarod vezetni, úgy korán lelépés különben inni fogsz. Akkor is inni fogsz. A buli józanul csak sokat tapasztalt, erős idegzetűeknek javasolt, de nekik sem ajánlott. Úgysem fogod érteni, hogy miről beszélnek a többiek, viszont gyorsan rájösz, hol rontottad el, miért nem élvezed a bulit.