Kicsit tél volt

Szép hétvége volt. Kicsi demo tél. Hja, Emberek, mindenkit üdvözlök az évszaknak megfelelő időjárásban, mert tudniillik, ilyenkor hó szokott esni és hideg van. Ezért hívják azokat a vastag és jellemzően vízhatlan cuccokat TÉLIkabátnak.
Esett a hó s mindenkinek baja van, de kérdem miért? Miért nem tudtok egy kicsit csak állni és látni a csodát, ahogy az a fehér zuhatag hull alá? Oly szép, oly csodás, ropogó hangja, ahogy sétálsz benne, az ezer csengő, mikor a pelyhek egymásra esve földet érnek!Kicsi odafigyelés és észreveszed, ilyenkor minden kicsit halkabb, csendesebb, nyugodtabb. Nincs az a rohanás, nem zajong a gumi az aszfalton csak csendben siklik, nem tolja úgy a gázt senki, a tiszta fehér szín oly békés egyenlőségbe vonja a világot.

Én tudom, hogy tapsol a gumis, a karosszériás, a téli ruha és szánkóárus. Boldog a síelő, mert hát csak eljött az ideje, hogy élheti szenvedélyét, a reménysugár, hogy beindul a szezon mire egy éve vár. Tudom, hogy holnap már csak az a sózott latyak lesz mi a városokat ellepi. Na és. Ilyenkor tessék az ablakon kinézni, elmenni kijjebb, ahol látni a havat, érezni annak selymes, pihentető erejét! Elég csak végigfutni a hétvégi autók tetejét, a házakat, hol még megmaradt és a dugóban állva már jönnek is az emlékek a gyermekkori szánkózástól a gyermeki vágyig, hogy csak szaladva bele a nagy hóba, felszabadultan, boldogan... Ugye, mennyire kellemes az érzés és nézd, zöld a lámpa, mehetsz is tovább.

Kislányom egyik kedvenc, szerintem kicsit cinikus mondókája:

Télen mindig hideg van,
Nyáron mindig meleg van,
Sohasincs jó idő,
Mindig esik az eső.

Ugye milyenek vagyunk. Mi, gyarló emberek, mi írtuk ezt, mi találtuk ki, mi elégedetlenkedünk, mi vagyunk kik keresik a bajt maguknak, mintha nem lenne abból amúgy is épp elég.

Egy hete itthon vagyok, mankómon perdülök-fordulok, egy lábon, három ponton élem életem. Sosem tudtam a fenekemen ülni s most térdem tornáztatását összetett edzésként élem meg. Persze ott egy csomó izgalom, mi euforikus érzéssel önti el tétlen lelkemet, mint a mosakodás, ételhez, jéghez jutás, elhelyezkedés a kanapén és pihenés. Ha bár elég idillien hangzik, ha nem vesszük miért történik is, azonban van egy csomó dolog, amit nem tehetek. Nem lapátolhatom a havat, de el sem söpörhetem, az autóról sem húzhatom le, persze minek is és a szezon első havában, az első szánkóútra nem kísérhettem családom. Maga a tény, ha a havas útra teszem kis gumivégeimet, önveszélyessé minősít. Hiányoznak. ezek. Bajban ismeri fel az ember, milyen apró részek mekkora fontossággal bírnak.
A járás, mi hétköznapi cselekedetünk, minden nap így kezdődik a reggel, s este így ér véget. Észre sem vettem szinte soha, hogy megteszem, csak mentem. S most tudom, mit jelent korlátozva lenni ezen képességet.
Lehet persze, csak a rámszűkült határ, ami a fájó, mert nem egy Meki kajára vágyom csak a lehetőségre, hogy elmenjek érte, hogy a külvilágot ne ráutaltságból éljem, hogy elmenjek vásárolni, hogy hazahozzam, hogy "lejárjam a lábam", mire megtalálom a leghelyesebb kis párszáz forintos karácsonyi cukiságot.

Igazán sajnálom, de nem tudok sajnálni senkit, hogy havat kell lapátolni. Elgémberedett testek, mik funkcionálisan irodák, üzletek és az otthon melege között cikáznak végre a természettől kapnak kötelező feladatot.
Irány emberek, ki a friss levegőre! Táguljon a tüdő, feszüljön az izom! Munkára fel, tisztítsuk meg az utcát s a fejeket. Kis reggeli mozgás s a munka is jobban megy! Hajrá, félre a nyavalygással!

Kórházi fotók

Felteszem ide is a Facebook-on közzétett fotókat, hogy ne legyek kirekesztő. (Klikk a nagyobbért)

panoráma az ágyból

új lábak

6-an 4 helyén - dugó

18+ Csak erős idegzetűeknek

nyami

háp-háp

Kvíz: Melyiket kezelték?

Élmények és események - 2,5 nap kórházban szemelvények

Nos sorban, lesz, ami már volt korábban:

Aláírás hegyek, adminisztráció: Bejelentkezéskor kb. 12 aláírással igazoltam, hogy mindenfélével tisztában vagyok és vannak jogaim, hogy magamtól nyilatkozok, hogy egyezek a DNS-emmel, átvettem a nővérhívót. Szerintem még a belémimplantált infúziós ki kanöl is átvetették, nehogy lenyúljam. Volt egy felesleges erdő megint a világban, éljen az adminisztráció

Epidurális érzéstelenítés: Ekkor már megkaptam az osztályon a kék és piros tablettát. Mintha meg akarnám tudni, hogy a Mátrixon kívül is van élet és csak le kell tölteni a nyaki csatimba az új szalagot, térdem, de a másik segít elfelejteni és boldogan élek tudatlanul tovább. Nos nem tudtam meg, hogy a Mátrix valós-e. Vagy csak a másik tabletta hatása alatt állok. Mindegy is. A gerinctáji érzéstelenítés élménye felér egy marék tetanusz és egy másik marék influenza oltással. Igazság szerint az egyetlen maradandóan kellemetlen élmény a kórházban.
Aneszt: Milyen magas?
Én: Kb. 190 centi.
Anesztes: Nem is látszik annyinak.
Én: Biztos mert fekszem. :-)
Anesztes: Azt én is látom. Mekkora a súlya?
Én (kicsit megszeppenve): Kb. 110 kiló.
Aneszt assziszt: Akkor 2 ampulla ...-ból
Itt éreztem, hogy nem a fogorvos a legnagyobb ellenség, de bizalmam alig csökkent, hisz ilyet még nem éltem át, sokan meg azóta is élnek, görcsölt már az epém, vesém, ezt is kibírom.
Elkezdődik, masszírozás a csigolyák között, majd beszúrás mellé. Kultúrált gyerek vagyok, de hosszú tőmondatokban tudtam volna annak az édesanyját illetni, aki ezt kitalálta. Majd humoros párbeszédek a rám fröcskölt hideg fertőtlenítővel, hogy érzem-e. Éreztem. A lábamat is. Ekkor kezdtem félni, mert egyszer gyerekként elkezdték varrni a kezemet érzéstelenítés nélkül és a doki nagyon leszúrt, hogy milyen férfi vagyok. Hát érző. A lényeg, nem sikerült. Gyorsan megbeszélik, hogy újra, de most 3 adag. Ekkor már tudtam, sose épülök fel, ennyitől már egy elefánt is letérdel. Megint masszír, majd fura utasítás, lazítsam el a csigolyáimat. DE HOGYAN? Meg sem kérdeztem, laza voltam, beszúrás, de miért kell a tű hegyével betunkolni azt a nyomorult lötyit, mind a 3 adagot, bele az idegbe s izomba, mindenbe.
Esti beszélgetésben már a kórteremben kiderül, hogy a bajok itt csak kezdődtek. Az esti műtöttnek egy másik orvos csak ennyit mond: Sajnos nem merem biztatni, ma egy epidurál sem ment elsőre. Jelzem, füstöltek a műtők.

Műtét - általában: Vicces, ahogy érzéstelenül egyszercsak látok egy lábat, de hisz az enyém, de sárga lett. Aztán felkapcsolódik egy monitor, áh még csak készülődnek, de az ott nem egy csont, mekkora fémcucc, de hát ez az én térdem belül, akkor már darabokban vagyok, nincs visszaút, nem tévedtek. Jókedélyű beszélgetés a garázsajtókról, közben alszom, néha felkelek, éppen fúrnak, meg kaparásznak, majd az a fura kalapálás, tiszta építőipar.

Műtét - Anesztes visszatér: A műtéthez felkötöttek egy gépre, ami néha megméri a vérnyomásom. Ez oké, egyszer felkelek, épp fúrnak, felnézek, jó, még mindig 121/8x, ébren vagyok, nézelődök, a következő érték 142/8y, majd 165/9z, majd 185..., ekkor már kicsit idegesebben néztem körül, hogy csak vizionálok, vagy álmodom és nincs is baj, esetleg már vége is a műtétnek vagy normál, ha fúrják a térdem tudat alatt tiszta ideg leszek és szétrobbannak az ereim... Anesztes kollegina doktornő odajön s közli, hogy néha beakad a cső, megigazítja és a következő érték már megint 126... Hát azt hittem a TV-ből, hogy ilyenre azért valaki legalább elkapkodja magát, de bizalomgerjesztő nyugodtságot ad, hogy ugyan tudja, ha ott vezeti el azt a rohadt csövet, akkor beakadhat, dehát majd átvezeti, ha be is akadt. Jó magyarosan.

Már az osztályon: 30 óra folyamatos fekvés a szétszúrt derekat kikezdi, nem is aludtam semmit. Valszeg ügyeletes volt a kórház, így a pörgés óriási volt, 6-an a 4 ágyasban, azért ez akárhogy nézzük persze jó hír, hogy jó helyen vagyok, ha ilyen népszerű, de elgondolkodtató volt, hogy jutok majd ki mankóval? Egész nap, egész este, nyüzsgés, rohanás. Beteg be, ki, fel le. Nem is kezdek bele újra.

Kacsa: A kacsa pedig kicsi. Kb. 5-ször használtam. Hanyatt fekve kell egy szolidan hűvös műanyag ibrikbe belepisálni. Egyszer sem vettem magam rá könnyen. Úgy duzzadt a hólyagom, ami ugya ebben a formában csak akkor ereszt, ha túltöltöm. Megtörtént, csurog, hurrá, nem robban belém. De hát ez még jön, még mindig. Stop, mekkora az edényzet? Elég lesz ez? Megnézem, háááát. Má sok nem lehet, óvatosan vissza. Nem merem tovább, de még kell, mi legyen? Háhá, átvettem az eszközt, nővérvarázsló. Csöngetés, kisvártatva jön, meg is kapom, ezért ne csöngessek, nem lehet 2-t adni minden ágyhoz, örül, ha jut mindenhova egy, úgyse kell annyi. Meglátja, kikerekedik a szeme, szolidan megjegyzem, "ha egyszer elkezdődik... és folytatnám, ha kapok üreset..." Csendben üríti, majd visszaadja. Minden alkalommal benntartottam a végét, mert kicsi, mert nagy fehér ember sokat iszik és ki is locsolja.

Nővérek: Mennyien jöttek rögtön, hogy milyenek, mintha az számítana, amikor a derekam megmozdítása is erekció közeli állapotot ad. Aranyosak, kedvesek, mindenkor normálisak és a betegekkel sosincs balhé. Azt hiszem érthető, ha az egymagában dolgozó éjszakás nővér kicsit pipa, mert annyi a beteg, lassan a folyosó is kórteremmé változik. Más kórházhoz képest, határozottan pozitív csalódás. Kedves szavak, őszinte jó étvágyat kívánás minden étkezésnél. Tényleg lájkolom az Uzsoki ortopéd nővéreket! Innen is - úccse olvasák - köszi mindent

Doki: Uzsoki Kórház - Ortopédia - dr. Kárpáti Zoltán főorvosNem részletezem. KÍváló orvosom volt, aki emberként kezelt és nem akart agyonsajnálni és túllihegni a dolgot, nem akart a barátom lenni, hisz ő az orvos, én a beteg. Egy közös projekten dolgoztunk, amiben én vittem az élőszövetet, ő meg térdet csinált belőle. Most itthon vagyok, ha megtornáztatom, fáj, amúgy jól megvagyok, nincs baj. Őt is lájkolom

Műtőssegéd: ha már mindekit megemlítek, ez egy vicces fazon. Tényleg. Itt-ott fuksz, kb. 3 mobiltelefon (mint a régi taxis vodás reklám), kb. 50 éves, lendület keményen, folyamatos cukkolás és vidámság. Feldobja a ágyonfekvőt. Feldobot engem is. Csak egy pillanat, milyenek is az emberek. Műtét után a röntgenből tol ki, keresztben előttünk műtét utáni néni a rtg-re vár, odamegy odébblökni az ágyat, ránéz és "Nézzék meg, most műtötték és nevet!" Egy rendelésen sorban ülő középkorú nő: "Most műtötték, hogyn nevetne már? Hagyja már!". Válasz: "Nézze meg, tényleg nevet és nézze ő is, de mi megyünk" - ekkor rólam volt szó és tényleg jól szórakoztam. Nem tudom a nevét, de az a pár pillanat is lájk.

Étel: Voltam kórházban, ahol már ránézésre, aztán szagra, aztán állagra és végül ízre sem voltam hajlandó megenni, amit adtak. Olykor még a reggelit sem. Némileg átértékelem. Megettem az ebédet és minden reggelit és vacsorát. Normális ételek, tolerálható ízvilág (kórházban azért nem várható, hogy túlfűszereznek mindent), simán menzai állagok, nekem kórházi fekvő létre elegendő adagok. Nem éheztem, nem volt sok extra kajám (1 zacskó ropi), mégse fogytam sokat csak előnyömre daliásodtam. Nem szoknék rá és továbbra is szenvedélyem a jó kis hazai meg saját főzet. :-)

Szobatársak: Fociszoba lettünk Józsi bácsival. Érdekes, hogy volt, amikor 6-ból 5-en foci közben sérültünk meg. És hát Józsi bácsi, akire - valószínűleg némi vodkával a szervezetben - rácsukódott a rekamié és combnyaktöréssel érkezett. Jó kis csapat volt. Szombaton csak Józsi bácsi maradt ott, ugyan nem olvassa, de mielőbbi jobbulást kívánok! Szívós az öreg, 81 éves, alig bírták kifúrni a csontját. Jó volt. Az időnk nagy részét magunkba, zenébe, bóbiskolásba ölve töltöttük, de a végére, ahogy az energia tért vissza belénk, közeledett a hazamenetel, mindenki feléledt.

Kórház, egészségügy: Szép és új, modern és tényleg nem hiszem, hogy a magyar egészségügy ilyet érdemel. Ugyanakkor jó lenne sok ilyet látni, tudni, hogy van. Érdekes tapasztalás, hogy így is lehet csinálni. Magyar egészségügy pedig hááát, sajnos ide is beférkőzik, csak meg ne fertőzze. Kérek mindenkit, terjessze, vigyázzuk értékeinket, vigyázzunk a kórházra, hogy lehessen még több.

No hirtelen ennyi, madj kiegészítem, ha eszembe jut

Élmények és események - prológ

Ejött a pillanat, miután elhagytam a kórházat és több ember fejét levegővétel nélkül telebeszéltem, hogy elkészítsek egy kis szedetet a szerintem leg- eseményekből. Olyan történésekből, amik nyilván bárhol megtörténhetnek, de velem most és itt (vagy már ott) történtek meg.

Mielőtt belevágnánk, a következő dalt ajánlom mindenkinek, mert ezek csak apróságok az életemben, de nem a legfontosabbak és ettől még igenis érdemes élni, élni boldogan és a helyükön, hagyva, hogy az időtől mielőbb megszépüljenek az események, végül mert nem lehet olyan komolyan venni mindent és meg kell találni mindenben a szépet és boldogságot hozót.

És most együtt: Always look on the bright side of life / A felhők fölött mindig kék az ég (végén magyarul is)




És a Madách-os magyar, mert csak ezt találtam:

Uzsoki kórház FIFA elismerés

Büszkeséggel és boldogsággal tölt el, hogy beköltözésem előtt 1 héttel FIFA kíváló minősítést kapott az Uzsoki Kórház. Kiemelném, hogy egész Európában 8 ilyen elismerést osztogattak szét eddig, tehát fehér holló. Az elismerésért gratulálok.

Cikk: http://www.telesport.hu/Hirek/2010/11/18/20/Kivalo_Gyogyaszati_Kozpont_cimmel_tuntettek_ki_a_budapesti.aspx


Az oklevél: http://www.mlsz.hu/media/2/20101118-Accreditation%20letter_CoE_Budapest.pdf

Függetlenül attól, hogy fenntartom minden eddig kibeszélt és eztán közzétett, tapasztalatból származó véleményem, ez egy nagyon komolyan jól szervezett és megcsinált kórház, a legnagyobb hibája még mindig az, hogy a magyar egészségügy működik benne. Az én és sokan mások - mostantól legnagyobb sportolóink - is világszinten elismert környezetben gyógyulnak.

És most jön persze egy csomó kellemetlenkedő gondolat úgy általánosságban.

Más kérdést vet fel, hogy akkor tényleg csak mi magyarok sanyargunk ennyit, tényleg csak nekünk nem tetszik semmi? Vagy tényleg ilyen egy világszínvonalú kórház? Vajon mérlegelték közben a magyar egészségügy tragikus helyzetét? A pályázati anyagban az osztályt vezető orvosok (akiknek amúgy magánklinikájuk is van Budapesten, ami egyébként nem ilyen szép) tudnak olyan támogatásokat szerezni, amiből a kórház finanszírozni tudja azt amitől a magyar egészségügy fényévekre van? Akkor lehet, hogy a magyar egészségügy tényleg hozzá nem értő, az egészségipart és bizniszt nem értő - megengedek magamnak egy indulat elszólás - balfékek kezében van? Ha ilyen eredmények lehetnek kicsiben, akkor nagyban legalább elfogadhatóvá kellene tenni? Lehet, hogy pénz kérdés a nagy része, de innen most jöttem ki, a mentalitás- és a gondolkodásváltás nélkül minden forint felesleges. A példát pedig lehet venni és nem kell messzire menni.

A jövő pedig egyszerűen látható, nemsokára fura mód nem lesznek tüntetések, amikor az alapellátáson (értsd ambuláns) felül nincs semmi a kórházakban, amik vállalkozásként működnek, hogyhogynem, magánbefektetésekből és átalakul a TB, amiből lehívható, hogy kinek lehet majd szalagpótló műtétet elvégezni, magyarul ki adózik vagy tejel zsebből eleget egy valamilyen biztosítónak, esetleg helyben kb./elég fedezetű hitelkártya. Láss csodát nyugdíjpénztár nem kell - úgyse leszünk nyugdíjasok, nem kell az alamizsna létéért aggódni - viszont talán betöltik eredetileg szánt szerepüket az egészségpénztárak. Egészséges, szép jövő, tiszta amerika, ezt akarja mindenki. Fura ez pár éve elindult, de rendkívül ügyetlenül, akkor tüntetés, útálat, közellenérzés és köpködés, most vajon mindenki örül, hogy jobb lesz. Ettől még nem esünk párhuzamos időzónába átugorva 50 évet, de 20-at sem, mire beáll, felépül, megújul, megszépül, másmilyen lesz.

Külön bejegyzést szántam egy gyűjteménynek, mi minden apróság történhet meg 2,5 nap alatt egy nagyszerű kórházban. Számomra olykor humoros, ha néha csak angolosan is, máskor szomorú és elképesztő. lehet külső szemmel hihetetlen.

Queen "Show must go on"

Akkor legyen is itt.

Show must go on

Ide most illene a Queen méltán népszerű dala, mert nincs megállás
Na de akkor mi is jön? Egy kis összefoglaló a napból, jó és kevésbé jó. Kiderül, hogy a kórházi étel ehető. Az első lépések, avagy a 1,5 napig világot jelentő ágy és kartávolságnyi aglomerációjának kitárulása. Sőt, ha birom elárulom, miért vallom, wc-be pisilni pedig nagy feltaláló ajándéka. Satöbbi és miazmás.
Pokoli este volt egy átrohant eseménydús nap után. De virradt és felkelt a nap. Sugaraival, mint a remény egy formája súgta, legyen más ez a nap. Reggel a szokásos, de ajtócsapkodás nélkül, hisz végig nyitva volt. Lázmérő, takarítás, vizit. Jött a dokim is. Kedvelem, mert nem habos-babos sajnálattal biztosít minden jóról. Idejön és elmondja mi a helyzet (szerencsére minden oké), ami közben embernek érzem magam, nem betegnek. A különbség fontos. Az emberekkel az ismerőseik beszélgetnek, míg a betegek felett szomorúan sajnálkoznak, mindenben igazuk van, és minden jórafordul. Jóra az univerzumban az idő ér térbeli síkkokal bővítettben. Én nem vagyok beteg. Ember vagyok. Lassú, fura járású és sziszegős, de ember. Azé mer műtöttek nem akarom tudni az anatómiát és nemcsak a kvázi nyomoromról akarok szót ejteni. Visszatérve, Kárpáti doki összefoglalta mit kell tenni, mikor találkozunk, mi lesz még. Aztán megint pihi. Mára Józsi bácsi is megnyugodott, alszik, egész nap, csendben van.
Várunk. Ki elbocsátását, ki kötözésre, én csőhúzásra, gyógytornára.
Megjöttek a mankók. Az ezüstöt választom. Kicsit később a nővérek a legbátrabbat keresik, jelentkezem, mert szabadulni akarok térdembe szőtt csöveimtől. A következő pillanatban már az ágy vasát markolom, majd köhögjek, de nem teszem eléggé, megérzem a fájdalmat, ami belülről jön. Uralkodok magamon, nem ordítok csak felnyögök, a vas már kisebb átmérőjű, szuszogok, majd szorított fogaim között lassan kiengedem a levegőt, ezzel együtt a térdem is leereszkedik. Csodás az emberi agy. Az eufória szelére, hogy mozoghat a lábam, az idegen anyag hiányának öröme, a letett láb valósága engedi, hogy ne is vegyem észre a másik (egyébként is gyerekjáték) cső kihúzását. Volt vese-, és epekövem is, miazmás, de ez is feliratkozott a senkinek se kívánom.
Megszabadultam egyik béklyómtól. Kis öröm, de öröm. Fontos körülmény, hogy oldalra fordulhatok, s immáron alhatok. Igazából elaludtam gépelés közben s most keltem. Dolce vita.
Most a gyógytorna jön. Végletekre kell húzni, feszíteni. Fájdalmas felismerés, elgyengültem 2 nap alatt. Boldog vagyok, hogy kínok között felhúzom a térdem, majd a tornászlány szól, lehet feljebb is. Shit. Megteszem. Most az egészet emelem, nehéz kezdet, lendületes folytatás, siker boldogság. Kapok egy gépet, ami lábamat egyengeti 0 és 85 fok között. 1,5 órát nyaggat, majd pihenek. Kemény.
Ebédidő. Leves és pusztapörkölt (tarhonya, krumpli, főzőkolbász). Nem nagy élmény, nem vitatom. De kórházban vagyok. Rejtély, miért nem lehet ennél jobb, bár több fűszerrel már a wc felé sietést is bemutatnám szép új botjaimon. :) A lényeg, megettem, agyon főzve, hogy a nyugdíjasok protkó nélkül is elbírjanak vele. A leves pocsék, de megiszom. Az első rendes étel, mióta itt vagyok. Bátor vagyok, hisz ki tudok menni. Ez is egy méltatlanul alulértékelt képesség.
Az ágy. Ez a kórházi lét meghatározó pontja. Tegnap 8kor belefeküdtem s ma délig csak a műtét idejére hagytam el. Életem karnyújtásnyira élem. Amit elérek, az van, a többi csak dísz. Közel 30 óra fekvés mindenemet kikészítette. De most, hogy felkelhetek, nincs elérhetetlen. Jövök-megyek, helyet változtatok. Újabb csodás élmények.
Csendes nap volt pár momentummal. Holnap hazamegyek és kamatoztatom frissen szerzett tudásom.

Az első este a pokol

Mindenekelőtt leszögezem, nem tudok hanyattfekve aludni. Nem. Pláne sajgó térddel és a fekvéstől kikészült derékkal.
Ezek csak az alaptézisek. Az este eleje még hagyján. Villany kell, infúzió csere, kacsa. Aztán éjfélkor fene nagy robajjal érkezik a 6. lakó a 4 személyes körletbe. Ahogy jött, mire felkelt mindenki, kiderült, ő a harmadikra megy.2 óra, megint jönnek. Most egy idős bácsi jött. 5ig folyton a vacakolás vele, kiborító. Kislámpa marad, hogy lássák ki hol van. Hátha összekeveredünk. A bácsi szintén combnyakar. Ezek az öregek.,

2en távoznak, 4en maradunk. Vajon meddig?

S eljő az este

Mennyi történés 12 óra alatt.
Műtét. Én voltam a napi első 9 órakor. Izgi becsekkolás után egy alapjában önbizalmat adó vagány beteglogisztikus fickó. No eljutottam a műtőbe. Első lépés az érzéstelenítés. Ez nem gáz, de közel sem jó. A hírre, hogy 110 kilóval nyomom a tepsit, rögtön 2 egység kell. Ez nem jó érzés. Valaki masszírozza a csigolyákat hátul, majd mellébök. Nem finom, rosszabb, mint az infúzió bekötés. Nem zsibbadok. Nem jó. Újra. Most 3 egység, új helyre. Ezt már bemasszírozza izomba, pocsék. Működik. Hurrá. Fura, látom a lábam, de nem tudom mozgatni. Most hideg víz, de nem érzem. Indul a menet. Zöld függöny, de nini, ismerős ujjak, az enyém, de mit csinál a levegőben? Műtét, mellettem egy monitor, amin fura dolgok történnek a korallvilágban. Ez a térdem belülről. Aztán elalszom. Még hallom, hogy a dokik faragás közben a garázsajtókról beszélnek. Majd felébredek a fúró hangjára, majd kalapálás, de én folyton elalszom. Korán keltem, fáradt vagyok. Minden abbamarad, megint fent vagyok. Valaki egy maszk mögül elárulja, hogy átaltdtam az új szalagom. Majd másik hang, ezt ismerem, a dokim, dr. Kárpáti, 1 nap fekvés és holnap mankó. Végül jön a szállító, röntgen - szeretik lefotózni a művüket - majd vissza a kórterembe. 2 órával van most kb. később. Most viszik a bácsikat.

Mostanra belémcsöpögött kb. 5 liter infúzió, nincs több. Maradtunk 3an, aztán lettünk megint 5en. Csóri 5öske még valamikor 6 körül gurult el ágyastól, azóta nem hallottunk róla. Nagy kórház, sok eset. Amúgy most van egy porcleválós, ő holnap reggel elvileg megy. Egy srác szilánkos nyílt töréssel majd 2 hét után holnap esélyer. És ketten szalagosok.
Van szigor. No kaja, míg nincs pisi. Uzsira banán, vacsira egy sonkás szendó. Jó volt. Hja, megmutattam, hogy kicsi a kacsa. Szegény nővér zavartan mondta, hogy nem tud 2-t adni. :) Nem akartam mondani, hogy örüljön, hogy holnap közlekedek...
Szóval kellemes itt. Nyugis. Most ment el a vizit. Kb. 1 perc elég volt. Csend van, béke.

Tán a legpocsékabb pillanat eddig, amikor vákuumpalackot cseréltek a draincső végén. Egy pillanatra megbántam, hogy reggel nem aludtam el. Amikor az üres eszköz elkapta a cső végét és teljes erővel megszívta a térdemben felgyülemlett folyadékot.
Összességében nem fáj jobban, mint mikor lereccsen és bedagad. Igaz, akkor nincs benne egy cső.

Közben 9 óra lett megjött Achilles. Elnézem magunkat, 25-40 közötti meglett férfiak, ahogy fetrengünk kötözött lábainkkal. Siralmas. Míly törékeny az ember.

9 óra, kis családom épp aludni tart. Otthon akarok lenni. Nem akarom sokszor azt hallani kislányomtól, "Hiányzol Apa".

Hogy végül happy end legyen. Nemsokára hazamegyek. Aztán meggyógyulok és akkor futás! :-)

Fun starts here

Megérkeztem. Papíromnak megfelelően 7re becsekkoltam. Adategyeztetés. Magyarország. Még arról is nyilatkozni kell, hogy tollal írok. Bejelölték, melyik térdem, azé megkérdezték párszor, hogy tuti legyen. Megműtöttek. Má nekem jó. Most zsibbadok, meg kicsit fájok. Fekszem.
Uzsoki kórház jó, egyelőre. 4en vagyunk, a 2 nyugdíjas épp kijelentkezik, a srác a lábvégen holnap megy, de már érkezett is egy figura 5.nek. Majd gurul a német bácsi helyére. Ahogy hallottam jön mellém egy bokatörött.
Nehéz dolog az öregség. Nehezen beszélsz, jársz, aztán kórház, ahonnan, ha minden jól megy hazamész.
Megjöttek a szállítók, 2 piros csapat. Összekeverték az öregeket majdnem. :)
Szóval pár órája kórház megint. Béke és nyugalom. Az ellátásra nincs panasz.

A térd - kezdetek

Az egész úgy kezdődött, hogy sokat mozogtam, aztán kevesebbet, de többet beszéltem és dolgoztam, aztán megint nekikezdtem s ez nyilván jót tesz, de nem sokat.

"A Sport legyen a szenvedélyed!"

Egyetértek vele és osztom a mondást, azonban nem szabad elfelejteni soha a játékszabályokat. Időrendi sorrendben fociztam, úsztam, kosaraztam, kézilabdáztam, később rendszeresen squash-oltam, meg néha kondiztam, szóval mindent. Majd jó sok kihagyás, elnehezedés, lustulás után irány újra focizni. Persze csak amolyan kollegális péntek reggeli mozgassuk át magunkat. Természetesen az önbizalom nagyobb, mint a tudás, nem kell azt a melegítést túlnyújtani, kenőcs pótol mindent. Aztán jött az a mozdulat a levegőben, ami után a puffanás és fájdalom. A többiek arca nem volt túl rémült így ránéztem, bedagadt, sajgott, szaggatott, de irányban állt a lábam. Ó az a gyönyörű lendület, a romantikus hév, a győzni akarás, mi ilyenkor is a sport gyepére terel vissza és megpróbáltam újra játszani, igaz ráállni sem bírtam. A bal térdem fordult ki, de visszaugrott. Másnap reggel már nem hajlítottam be, irány ügyelet, röntgen, nincs törés, leszívták, hajlik, hurrá, hétfőn már alig bicegek.

Eltelt majd 1,5 év és kezdett zavarni, hogy minden kicsit óvatlan mozdulatra kiugrik, dagad, fáj, bizonytalan. Elterveztem orvoshoz megyek. Ez a periódus is tartott - mármint az elmegyek - vagy 2-3 hónapig. Az eredmény? A térdemben - míly meglepő, hogy amelyik a fenti sorokban sérült - elpattant egy húr, pótolni kell, mert engem zavar, pótolni kell, mert ez bizony nem a mandula, epehólyag fél vese, hogy nincs nem nagy baj.

Eljött most az idő, holnap bevonulok - no nem a seregbe, olyasmiben már voltam - a kórházba, hogy futóművem elhasználódott részét combom megfelelő darabjával javítsák meg. Állítólag 3 hónap múlva már focizhatok is. Nem izgi?

Nem izgi. Gondoltam eddig. Most a küszöbön vagyok, nincs visszaút. Bátor voltam, mint az oroszlán, laza, mint a rigalánc, könnyed, mint a lepke, stb. De a mai nap valahogy más, megváltoztak dolgok. Melóztam, de már minden olyan befejezős, elmúlós volt. Nem jó, hogy kollégák búcsúznak, mert érzem soká jövök. Ezt még leküzdöm.
Az este egy időre utoljára láttam a kislányomat fürdeni. S ekkor a sok teendő között pakoltam a kórházi dolgaimat. Majd búcsúztunk, mert ment aludni édesanyjával. Ekkor már értettem. Küzdöttem könnyeimmel, most is ezt teszem. Ahogy sétáltam le a lépcsőn minden egyes lépéssel közelebb jött a tudat: Itt nem jövök fel egy darabig. Mióta ismerem kedvesem, nem aludtunk egy fedél alatt külön. Csak 3 éves a kislányom, de harmadennyi időre sem választhatott el minket semmi. Most egy óvatlan mozdulat, a kapkodás, a bemelegítés elhanyagolása és végül egy lépcsősor. Fizikailag az utolsó.

Nem sokszor gondolkodtam azon, milyen lenne, ha ez lenne. Külön a szerelmemtől, külön a lányomtól, minimális esélyekkel, hogy ott legyek, együtt éljük életünk. Milyen idióta szituációk, amik megtanítják az embert a legfontosabb dolgok észrevételére. Dolgozok, későn érek haza, alig találkozunk, már vacsora - alvás. Most pedig fordul a kocka, itthon leszek egész nap, de ők nem lesznek s hazajönnek, majd elmennek az esti ceremónia kedves és szórakoztató, varázslatos élményeibe, amiből most kimaradok. Hányszor éreztem fárasztónak vagy ki merem mondani tehernek, ami helyett inkább egy csendes helyen pihennék. Sose gondoltam bele mi lenne enélkül s most elképzelni se találom a pozitívumot.

Erős vagyok, az események zúgnak majd és az idő zakatolva rohan. Nehezebbet is átéltem, ezt is megoldom. Férfi vagyok, nem sírok, csak talán ezt a pár könnyet ezen szoba sarkában, míg ezt a rakás betűt idepötyögöm.
Tanulok a dolgokból, talán. Talán máskor máshogy teszek, talán legközelebb máshogy értékelek, talán nem is fog történni semmi, talán egy újabb dolog fog a szemem előtt lebegni. Lassan már nem látok a sok képzeletbeli lebegőktől, majd selejtezek.
Lesz pár napom egy kórházi ágyon, hogy tisztuljanak a gondolataim, hogy hazatérve felvértezve újult erővel és keresztszalaggal vágjak neki a kifürkészhetetlen jövőnek.

Tanács? Tanulság? Nincs, illetve mindenki keresse a magáét, a neki fontosat, az enyém ott van a sorok között. Tessék rendesen bemelegíteni még nagy hőségben is. A sport, a mozgás igenis szenvedélyes öröm legyen, ne szerelem. A szenvedélyt lehet ésszel és értelmesen csinálni, az utóbbiban nincsenek határok.
Azért mert focilabdát lát az ember még nem válik Ronaldo-vá. Korábban írtam, hogy focizni mindenki tud, hát ez az amikor akasztják a hóhért. Én is azt hittem, sőt azt is, hogy én aztán nagyon. Hát az elejével volt a baj...

Nincs konzekvencia igazán, ez egy olyan sérülés, amit most egy kicsit érzelmi túlfűtöttségem az egekbe emelt, amúgy rutin eset és csak azokkal történik meg olykor, akik mozognak és akkor, amikor többet vagy jobban akarnak, mint azt az éppenkori szervezete elbírná. Ez van. Sok sikert.

Budapest. Te csodás

Igen, végre leírom, meg befejezem a leírását az elmentett vallomásoknak.

1 hete úgy döntöttem tömegközlekedek, mert hiszem, hogy az jó. Általában autóval, taxival járok. Külvárosiként a belváros kb. 1,5 óra BKV-val
Villamossal Etelétől a Kálvin térig szerintem egy kellemes túra, szombat kora este, nincs is nagy forgalom. Át a Dunán csodálatos. Budapest gyönyörű város és csak szépül, megújul, szeretem. A villamos elfogadható, észre sem veszem milyen, mert az utat nézem. Aki naponta itt utazik biztos nem veszi észre az apróságokat, érthető.
Kálvin tér felújított díszkövei, téralkotásnak elmenő villamosmegálló, amibe a régi 4-6 villamos szerelvénye nem illik, de nekünk ez van.

A katasztrófa a metróban kezdődik. Felszín alá le, relatíve olyan, mintha kitakarítottak volna. A bajok kezdete. A BKV úgy látszik bevezette a preventív büntetést. Ugyebár a fehér vonaltól kell jegy, ezért az ellenőr a lemenő mozgólépcsőnél ellenőriz. Ellenőr, az gondolom egy ember, aki ápolt, kulturáltan köszönni képes, udvariasan megszólít és tudja a köszönöm szót kb. 4 nyelven. Nem kell a nyelvi izlelőbimbók fiziológiáját érteni, de a metró működési elvét sem. Na itt ez úgy néz ki, mintha a zajtól aludni nem képes alkoholista lecsúszott hajléktalan gondolja tesz a világért és az mindjárt hálás is lesz szolgálataiért. 3 törpeogre 1 hétnyi borostával, láthatóan koszos kezekkel, sárga fogak, 1 hetes hagymás szalonna szag, ahogy köztük elhaladok és egymáshoz beszélnek érthetetlen akcentusban. Szerintem nincs felvételi követelmény. Ekkor már sejtettem, nem jó irány. Mozgólépcső le.

Kb. 12-14 éve felhagytam a békávézással, mert nem volt praktikus vagy elég gyors vagy mert elkényelmesedtem. A metróval utaztam aktívan, amikor mégcsak az Árpád-hídig járt, láttam a Népliget körüli egykori CASCO világító reklámot, stb. Az elmúlt évtizedben csak ritkán vettem igénybe, akkor is inkább a felszíni egységeket. A Combino szerintem egy tuti gép. Csendes. relatíve kényelmes, nem ugrál, nem akar szétesni, nincs lépcső, stb.

Közben leértem. A peronoknál a félhomályban próbálom megtalálni a megfelelő irányt. A bezártságérzeten a fény kevéssége mellett az állott levegő sem segít friss oxigénhez juttatni a fejem. Csak most nézek körül. ITT NEM VÁLTOZOTT SEMMI 10 ÉVE!!! Avitt? Ez egy lepukkant putri befordult alkalmazottakkal. Még be sem szálltam a szállítókocsiba, már nem akarok itt lenni. Legalább kitakarítanának néha. A neon lámpatestekben látható rovar tömegsírok első tetemei még utolsó látogatásomkor kerültek oda. Ez undorító.
Nincs késő, nincs nagy forgalom. A Kálvin tér megálló olajszerűszínű falán levő fekete betűket még egy marketingesnek sem jutott eszébe világosra cserélni, hogy el lehessen olvasni. A jó pesti utazó fejből segít az orosz túristacsaládnak, hány megálló a nyugati. 10 percet várok a szerelvényre.

Jön a kék szörny, beszállok. Ezt se festette senki vagy 30 éve, szép napszítta matt kék. Zene, hang a régi, az ajtó csattanás határozottsága is. De miért zörren az összes belső panel erre egyszerre? Nincs meghúzva a csavar? Nincs, az egész úron az érzés, hogy ez most szét fog esni, itt pusztulok. Használom az utolsó innovációt, a térerőt és sms-ben búcsúzom a családtól.
Első megálló Ferenciek tere. A közepén az építési zöld elkerítésre 20 évre visszamenőleg emlékszem. Talán még nem fejezték be? A piros falak már szürkésbarnásak, a látvány siralmas.
Robogunk tovább a szellemkastély járatával.nézem az utasokat, mit csinálnak. Senki se mosolyog, mondjuk nincs is miért. Egy lány, nem illik ide, lerakja a telefont, hogy tovább ipodozzon. Vastag pulcsi a dzseki alatt, de a dereka kilóg, mikor feláll, hogy az ajtóhoz csoszogjon a papucsában és 3/4-es nadrágjában? Öngyilkosjelölt, neki se kell nyugdíjat spórolni. Az orosz család látszik, nem először utazik. Nem kísérelnek meg beszélgetni. A rémes csattogás és kattogás, amit a helyváltoztatásunkra kirendelt fémszörny ad ki magából, nem társa az emberi kapcsolatoknak.
Deák tér, nem bírom soká. A falon az a betűs minta. Valamikor fehér volt a háttere, emlékszem, amikor csinálták. Most szürke, a többi részlettel nem idézem magam. Utazom tovább a retro járaton.
Azt gondolná valaki, hogy ez amolyan 80-as évek utánérzés, de nagyon nem. Akkor ez működésre. emberek szállítására alkalmas környezet és eszköz volt csak azóta le lett lakva, el lett használva és nem gondozta senki.
Lassan, de biztosan eljutok a Nyugatiba, nem megyek tovább, sokkot kaptam, elég volt, menekülök. A mozgólépcső nyomorában felfelé fordított tekintettel vágyok ki. Már tudom, irány a West End, jót tesz majd az éles váltás. DE JAJ! Siralom és szégyen! A vízesés csak egy nedves fal, párás aluljáró büdös alsó szint. Nembaj, megkeresem a nyugatot, a 21. századot, megyek be a belsejébe, de nincs változás, elhasználódott, kopott, szürke, kevés fény, megszűnik a pára, helyét átveszi a gyorséttermek szaga. Van nyüzsgés, a közönség nagy része volt KGST. Érdekes, itt szokás, hogy mindenki peckesen egy levegővétellel a bejáratnál közlekedik. Qva májerek, feszülnek, mint az idegeim ahogy őket nézem. Katasztrófa!

Igazából nem az a baj, hogy valami régi, hanem az, hogy nincs karbantartva. Nem kell 4-es metró, ha ezeket sem tudják üzemeltetni. A metrókocsik nem csúnyábbak, mint Rómában vagy máshol csak ott humánszállításra alkalmasak. Nem fél bennük az ember. Nem érezném szakadt elrombolandó rossznak a metrót, ha fény lenne benne. A lámpatestek kitakarításával, mea culpa, cseréjével dupla fényerőt lehetne elérni. éjszaka ki kéne nyitni vagy a szellőztetőt felülvizsgálni, hogy ne legyen büdös.

Ez hazánk betegsége. Építünk valamit, aztán feléljük, szarni rá. Szarni a közösségre, szarni mindenkire. Kilopni mindenből, amit lehet, aztán vízözön. Majd lesz másik. De miből? Mennyiért? Azt az inkompetens barmot, aki ezekbe az állomáskba új metrószerelvényt beenged, nem lecsukatnám, hanem a szerelvények alá kötözném egy napra, aztán a gyógykezelése is lent történne. Az beteg. Tender? Mire? Takarítani kell, normális személyzet kell, folyamatosan karbantartani, felújítani, cserélni kell.

NEM ÚJAT KELL VENNI, HANEM MEGÓVNI A RÉGI ÁLLAPOTÁT!!

A 4 megállót 320 Ft-ért (szakaszjegy) tettem meg. Egy európai országban 1 EUR-ért annyit utazom, amennyit akarok időkorlát nélkül! Ott legalább látszik, hogy a jegyárat mire fordítják. A metrók este 8-kor 1-4 (!) percenként járnak, nem 10!
Szégyellem minden idelátogató turista előtt magam ezért és megértem, ha ezért nem jön ide. Sajnos. Azt is, ha ez alapján negatívan ítél. Sokkoló.

Legközelebb fényképezőgépet is viszek és közzéteszem.

Jó utat mindenkinek.

Katonasági emlékek

A Fáccsén épp a katonaság aktualitásai kapcsán emlékeket szakítottunk fel. Beidézem, amit oda írtam, módosítás nélkül. Megindított a felsorolás, de az mégse az a felület, ahol egy folytatásos teleregényt kéne egy postba tenni. Igent a téma a katonaság. A sorkatonaság örökre megmaradó emlékei. Az a jónéhány hónap jólét, amikor nem kellett a holnapon gondolkodni, mert megvolt a megfelelő képzettségű és tapasztalatú elöljáró (a 3 hónapja katona 18 éves szakképzett patkolókovács személyében), akitől a katonának levés csínját és életfilozófiáját elsajátítani kaptunk lehetőséget...

Legyen előbb az idézet (hehe magamtól), az arckönyvből:

Emlékezetem darabjai: Sorakozó, de mér ilyen korán. Hajnai trapp a konyhára. Haverkodás az ostoba konyhással, pia behozásért (profittal átadásért) rendes étel. Szolgálatcsere piáért. Fura ez egy fizetőeszköz. Este kártya takarodó után, srácok szíttak, beszállok, nyerek, gáláns vagyok, holnapra kaját szerzek. Szilveszter, konyhás sk hozza a főtt virslit a körletbe, nekem extra profit az zaljon, neki egy üveg pia. Szolgálat, kemény vagyok és ma is szép, mint mindenki, hisz egyenruhát viselek. Ma puskanap van, nem lövünk, de takarítjuk.... :DD Folytatom, de majd máshol... :)

Milyen szépek is voltak azok az idők. Egyforma ruhában, egyenszabályok terhe alatt. Nem számított, hogy a srác ott bal hátul Dallas-ban vegyészként diplomázott, hazajött, mire felfogta a levelet, behúzták. Most értékesítheti őrszolgálatban a tudását. Talán valaki azt gondolta, hogy szakmához kapcsolódót kap? HAHAHA, ez a magyar sereg volt. Az idő megszépít mindent. Nem emlékszem szüleim nyilván kétségbeesett arcára, amikor az első látogatásra behozott 2 kiló rántotthús és sültkrumpli 20 perces elfogyasztásának látványa okozhatott. Nem tett jót az 1200 kalóriás menü.
Aki akkoriban nem azon gondolkodott, hogy vessen véget az életének, az az alakuló téren párszáz társa között talán körülnézett. Vagy az jutott eszébe, hogyan és mit fog innen kilopni (ez még mindig Magyarország) vagy elfogta egy fura érzés, ahogy a túlméretes bakancsában a nyakába akasztott több kiló vasat markolva feszített vigyázzban tisztelegve a környék legtöbb csillagos-parkettás embernek érkezésére. Nem igaz, hogy nem indított meg valakit, amikor bent áll és száz torok együtt orkánként üvölti "Esküszöm". Tán büszkeség vagy kötelességtudat vagy egy eufória az egyforma ruhások között. Határőr voltam, elég magas, hogy első sorba kerüljek, eskütételünkre a Köztársasági elnök jött. És tényleg valami más érzés volt. Nem annak felismerése, hogy milyen alacsony Árpi bácsi, hanem olyan, amit utána többet nem nagyon sikerült tapasztalni.
Persze én is voltam őrségben és meneteltem teljes felszereltségben, meg 30 fokban kúsztam a szántóföldön gázállarcban, de sajnálhatja, aki kihagyta, hogy kieressze rövid sorozatokban a stresszt egy AMD65-ös segítségével. Mostam a hosszúfolyosót és tisztelegtem hajnalban alegységként a laktanyaparancsnoki ellenőrzésen. Többször mondtam ki a jelentem, jelentkezem szavakat havonta, mint azóta egész életemben talán. De ez velejár, az élet része vagy tán annak kéne legyen.

Sajnos az egész akkor is pusztulat volt, pedig pesti határőrként még a jobbik felét láttam. Nem lettem rendes katona, nem tanultam meg jól lőni, nem hiszem, hogy fegyelmezettebb lennék, pedig formálja az embert, nem ágyazok be szebben. Az ütemérzékem sem lett jobb pedig pár tíz kilométert ordítottam az engem követő századnyi terepruhás nyájnak melyik számú lábbal lépünk éppen. Aztán megtanulták mondani. Nem énekeltünk, mint az amcsik, mert itt az nem divat. Igen az "étel" is rossz volt és igen mindenki elhízott, mert a mozgáshoz képest 3-szoros mennyiségű kenyeret evett, mert azt hittük létfenntartás. Volt, aki olyan messze lakott, hogy 3 nap alatt nem járt haza és volt, aki 1 napig csak trolizott és metrózott, mert ezekről eddig csak hallott.
Aztán a kiképző után jött a nagybetűs. Biznisz, kártya, szesz, kiszökés, késés, fenyítés, lazulás, szolgálat, annak elboltolása.

Biztos megfertőzött a dolog, mert utána még pár évig maradtam. Voltam közalkalmazott és hivatásos is. Más az élet bentről és más kintről a történetek alapján elképzelve. Az utóbbi képen sok a fals szín. Szedtem le szürke fejű társamat az ablakból, megbeszéltük a dolgot és átgondolta, most is hivatásos. Kétségtelen, nem lányoknak (mégha 1-es is a szemszáma) való dolog. Segítettem télen a buszt feljuttatni Nagykovácsiba és láttam őszinte köszönetet tekintetben. Legalább egy pillanatra valakinek hasznos volt, hogy ott voltam.

Jó volt és nem volt jó. Most vannak hírek, hogy képeznének embereket, hogy tudjanak cselekedni, ha - reméljük nem lesz ilyen - kell. A sorkatonaság olyan mint egy párnapos látogatás egy gyárban. Ott voltál, láttad, azt hiszed, tudod, de már mész is haza. Ne legyen szükség a tudásra sose, de kárt senkinek sem okoz.

Politika és foci

Azt hiszem már megint összeállt a kép. Kis kerti munka közben rájöttem hazám, a magyarok újabb exportálható tudására.
Az ember jön megy, tesz vesz. lapozgatja a netet és igazából egy majdnem jónak mondható változást észlel. Megint tudjuk kulturáltan utálni egymást, de legalább van közös téma.

Ugyebár a focihoz mindenki ért. Nem nehéz felfogni, bonyolult, mint a fagolyó, ezért amatőr szinten mindenki képes rá. Ez a kapu, ezek a lábaim, ott a széle a pályának, rugdosd a labdát a kapuba... Van a bíró, aki persze nem ért hozzá, mégis őt nevezték ki, hogy irányítsa a két nyájat, ne tapossák egymást a gyep alá, azt nem szabad. Van a közönség, a publik, aki persze ért hozzá és azt a maga stílusával, érzelmi intelligenciájával, habitusával tudatja is a közvéleménnyel. Nem, valóban nem szeretem a focit, de természetszerűleg értek hozzá. Sőt, a focit sokan nem szeretik, mint a Való Világot, csak a nyavalyás TV mindig ott áll meg. Fura. Nos én nem szeretem, indokolni is tudom, de értek hozzá, gyerek fejjel csináltam is, de már nem is nézem csak ha vébé-ebé. Mindenki ért a focihoz, de legalább fejben foglalkozik sporttal az emberek nagy része. Bárcsak a harmada a focihoz értőknek csinálná is. Hogy Ferót idézzem: "Sajnálom, én is egy kicsit".

No most jön az agymosás. Még egy terület van megfigyelésem szerint, amihez ebben az országban mindenki ért. Ez a politika. Ezt a többség csinálja. Tiszta VV és Győzike effektus, senki se követi, nézi, de elhatárolják magukat tőle, mégis mindenki tudja ki-kit oralizál éppen. A publik mindenhez jobban ért, elolvassa a szalagcímet és vagy bólogat, hogy így jó, mert birkanyáj vagy fújolja, mert azt hiszi kötelező. Jobbik esetben a tartalmába is beleolvas, rosszabbik esetben veszi elő a Bibliát jelentő blikket a konjuktúrális forradalom deficites GDP arányos hozadékánál. De jön a másnap, amikor habzik a szája az egekbe szökő hitelkamatokon, mert a svájci frankra vett hűdenagy plazmára még ketyeg vagy 2 évig. Szóval mindenki politikus, mert nem igényel szaktudást csak bő nyálat és szimpátiát a bejutáshoz. Szakértelem az nem kell, mondjuk mindenkinek mindenhez nem is lehet. Csak mondani kell néha valami okosnak tűnőt, aztán lehet kérni a következő sört. Mindenki politikus Magyarországon. A paptól az orvoson át az autószerelőig a kocsmában, a patikában, a közértben és a munkahelyen mindenhol árad. Nem is baj, mert legalább van vélemény, legalább nem a befordulás a téma.

Konklúzió. Magyarországon mindenki ért a focihoz és a politikához. Nem mondható, hogy agyatlan nép vagyunk. Nem bonyolult témák, már a 3 éves kislányom is focizik és eszméletlen politikus, amikor a csokiért kell lobbizni. Azért ezzel ki lehetne tűnni, lehetne országimázs, az elméleti foci és politika országa. Exportálhatnánk a tudást. Minden ország kocsmatémájába beitathatnánk, hogy mekkora játék volt a hétvégén, bár semmit se ér külföldön. Beülhetnénk külföldre politikusnak, hogy minden ügyesen menjen, mint nálunk.

Nem is értem más országok miért nem rendelkeznek ilyen potenciállal. Foglalkoznak a megélhetéssel hosszú távon, meg megtérüléssel, mielőtt pl. hitelt vennének fel, meg a családdal, a szabadidő értékével. Áh, pedig ott lenne a foci és a politika. Emberek rajonganak kézilabdáért és hokiért és asztaliteniszért és bringázásért meg ralliért, dehát azt nem lehet csak úgy csinálni a grundon a politikáról beszélve. Az a sok tanulandó szabály, meg odafigyelés, az a tempó, hát abban nem lehet a semmit szövögetni, vezetgetni a labdát. Nincs is ezeknek a sportoknak akkora támogató érdeklődő közönsége, mint a focinak és a politikának.

Nem furcsa, hogy mégis ezek szoktak nemzetközileg is sikeresek lenni? ...