Óvatosan! Nézz a lábad elé!

Hányszor hallottam ezt, hányszor nem értettem, miért is hangzik, mikor mosolyogva, pár helyen esetleg kicsit sajogva folytattam.
Apaként hányszor mondtam már el ezt a mondatot aggódva, igyekezve megelőzni egy balesetet. És hányszor kaptam vissza a választ, mit én is számtalanszor adtam: "Jól van, én is tudom!"

Igazából hebrencs, önbizalommal teli életem komolyabb sérülés nélkül éltem. Persze hegek vannak rajtam sokhelyütt, na és? Karcolás!

Most látok kicsit abból, hogy van az önbizalomnak is hátulütője. Ominózus bokatörésem folytatásos teleregénnyé nem változott, nem történik igazán semmi.
Visszamentem 1,5 hét után kontrollra és szóba sem jöhetett a járógipsz, újabb 2 hétre kaptam fekvőt, körköröset. Holnap jön el az ideje, hogy ismét az orvos mindenhatósága színe elé járuljak. Ha minden jól megy, meg is kapom a helyváltoztatás lehetőségének örömét.

Majd 1 hónapja eltörtem a bokám, azóta fekvésre, heverésre ítéltettem. Oké, ha már csinálok valamit, akkor azt rendesen. Most is kitettem magamért.

1 nagyon hosszú hónap, amin lassan túl vagyok. Az idő olykor alig telik, aztán a következő pillanatban, mintha rakétából lőtték volna ki.
Vannak órák, melyeken eltűnődöm, talán örökre itt maradnak velem. Velem, hogy mindig időt adjanak egy kicsit számot vetni.
Máskor egy éppilyen óra, mintha semmire sem lenne elég, mikor vacsora után, pancsi előtt Szonjával lovacskázunk, beszélgetünk. 3,5 éves, már 2 napja nagy óvodás és igen, beszélgetünk sokat. A világ fontos dolgairól, a mindennapokról, ki mit hogyan és miért. Hogyan volt és miképpen volna helyes. Az óvodában ki mit hogyan és hova tett, mi a helyzet a barátaival és olykor visszaemlékezve ábrándozunk vajon hogy vannak a bölcsödében maradtak.
Közben előkerül a számtalan baba és egy pár ló is. Igen pár, mert mindenkinek kell, hogy legyen párja, kell, hogy legyen barátja, különben szomorú. 


Milyen kicsi és milyen nagy, az élet talán egyik legfontosabb képletét már magától felismeri.

Ó, ugyan, ezt mindenki tudja, legyintünk. És tényleg? Tudjuk vagy csak vágyjuk, megéljük vagy csak álmodunk róla? Vajon mi az alapértelmezett fontosságú? Hogy bankárként tudjuk óráról órára a svájci frank árfolyamát és szóról szóra ismerjük politikai nagyjaink kiről-miről kinek mikor mit mondanak. Vagy a sorrendben inkább annak kéne előrébb lennie, hogy az ismerőseinkről, barátainkról tudunk részletesebben? Fontosabb, hogy a híradóra hazaérjünk, amiből van 15 egy nap ingyenesen plussz a rádoó és az internet, vagy inkább a 1 plussz óra játék, tanulás, beszélgetés gyerekkel, baráttal, a szerelmeddel, egy séta a csillagok alatt a csendben?
Nem összehasonlítható? Talán. Természetes, hogy nem fekete/fehér döntés. Nem nézek szinte tv-t. Nem jut rá időm, inkább a barátaimat, a családomat választom. Sokkal szórakoztatóbb.

Mostanában sok jutott azokból az illanni nem akaró órákból. Persze jó droidként, azért a betegállomány békés magányát is jól kitöltöm munkával, azért marad idő elmélkedni.

Mert meg kell tudni néha állni, körülnézni, kiszállni a zakatoló vonatból, kívülről nézni a világot, amiben élni és ránézni arra, melyben nem, de körülvesz. Mégha oly kényszerű is ez most, ha úgy adatott, hogy az augusztusi kánikulában hadakozva a gipszbe lassan s kéjesen csorgó izzadtságcseppekkel kell ezt az utat bejárni.
Érdekes kívülről nézni a dolgokat legyen az munkahely, ismerősök, nagyvilág, el is gondolkodtam pár dolgon, amit nyilván nem fogok most leírni. Mindenki meg van vadulva. Az emberek a hírek szerelmesei, nem figyelnek egymásra, csak száguldanak. A világból fogy az érzelem, illetve annak vérbő megnyilvánulása. Gépek leszünk, ha így megy tovább.  

Érzelmileg vegyes időszaka volt ez életemnek. Volt lehetőségem sok időt tölteni a családommal meg nem is. Jó volt, ha együtt voltunk és be tudtam kapcsolódni a játékba, történésbe, beszélgetésbe. De ugyanakkor fájt, mikor az én saját hibámból nem tudtam velük tartani vagy egyszerűen odamenni, odavinni, adni, megannyi elszalasztott lehetőség, együtt tölthető idő.

Mindez miért, mert rosszul léptem,óvatlan voltam, Nem néztem a lábam elé!