Úgy tűnik kis egészségügyi kirándulásom a végéhez közeledik. A mai kontrollon orvosi szempontból gyógyultnak vagyok tekinthető. Igen, ma Kárpáti főorvos úr egyszer csak felém fordult és kezét nyújtva gratulált, hogy kórházi kezelésem véget ért. Hurrá, éljen, megcsináltam! Sikerült.
Tényleg boldog vagyok. Messze még a vég, fél évig csak óvatos sport, aztán 1 éves korig (most 3 hónapos vagyok) még mindig semmi hirtelen irányváltoztatás. Nem fáj, nincsenek fájdalmaim, nincs folyadék a térdemben, lábam eléggé erős. Csak nagyon meleg vízben duzzad be kicsit, ami rögtön elmúlik, jelentéktelen. Sőr van, hogy elgémberedik, Jézusisten. Szóval minden oké? Tényleg?
Vagy mégsem? Miért nem vagyok őrülten heppi? Sikerült a műtétem, semmi sem indokol további kezelés. Példaszerű az esetem, amit már követendőként mutogattak varratszedésen levő utódomnak. Nem kell egy héten 2-3-szor reggel 3/4 9-re a város túlvégébe mennem, sőt, ha minden jól megy egy darabig a Róna utca kórházi részén csak átutazóban közlekedek.
Nem értem, hiányzik valami. Túl gyorsan történt minden. Mindenki mindig azt mondta, hogy hű, de sokáig fogok küzdeni. De nem küzdöttem, nem szenvedtem. Azt is oltották belém, hogy fájni fog. Most éppen az izomláz, ami maximum fáj, más nem. Vacak térdelni kemény talajon. Jé épp ott műtöttek. Hiányzik valami.
Azt hiszem nem kell sokáig gondolkodnom. Hiányzik a mozgás, még csak most tudtam meg, hogy vége, hogy nem járhatok oda valószínűleg gyógytornára, de már hiányérzetem van. Hosszú idő után találtam egy helyet (találtam = odasodort az élet), ahol aktív és kiadós mozgást csináltam. Igen irányítás alatt, mégis változatosat, olyat, ahol egy pillanatra sem untam el magam. A mozgáshoz társaságba csöppentem, ahol a tornász Zsófi mellett olyan embereket ismerhettem meg, mint Dejan Peric vagy Ivo Diaz, egy Marci nevű exboxoló, egy Sebastian nevű srác, aki valami harcos dolgot művel, stb. Együtt tornáztunk, izzadtunk, kínunkban poénkodtunk, húztuk egymást, nevettünk. Inspirált, hogy megcsináljam, amit a nagy profi sportolók sérülten is utcahossznyi fizikai állóképességgel előttem is megtudnak csinálni. S több-kevesebb sikerrel meg is tettem. S ez hiányozni fog, ha nem mehetek többet.
Tudom, az Uzsoki kórház nem fitness terem, nem sportklub, hanem egy kórház, egészségügyi intézmény, ahova az emberek addig szeretnek járni, míg meggyógyulnak. Hát velem ez nem így lett. Hiányozni fog.
Sok mindent köszönhetek az elmúlt 3 hónapnak. Újra felismertem, hogy az a lusta, punnyadó életmód nem jó. Újra mozogni akarok, aktívan élni, létezni, helyre akarom tenni elkényelmesedett irodaizmaimat, célokat kaptam egy térd mellé.
Hoppá-hoppá! Deee, most írás közben számolva, én még csak 2 hónapos vagyok, nem 3! Hoppá! Ugye, ez van, ha az ember nem figyel a részletekre. Lehet, van még egy hónapom keseregni és sajnálkozni? Holnap telefon a dokinak, ilyenkor mi a teendő, nyertem 1 hónapot? Vagy járhatok továbbra is tornára? Ó én figyelmetlen tökfilkó! Miért nem kapcsolok, miért nem számolok időben! Lehet tartozom majd egy úttal az ördögnek?
Folytatása következik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Ide írhatsz megjegyzést. Ne feledd, szerző (aki írta a véleményt) nélkül nem tudhatom kinek köszönhetem.