Na ennek már kevesebb a bulvárértéke, mert ráadásul igaz, és nyilatkoztam is és még a nevemet is elrontották.
A háttér: Első gyógytornám alkalmával (ahova mankón mentem be és a mankókkal egy kezemben jöttem ki) betoppant A HírTV stábja, ami persze előre megrendezett volt és nem miattam érkeztek, de nem is az MKB-Veszprém kapusa, Dejan Peric miatt, hanem az Uzsoki FIFA elismerésével kapcsolatban készítettek egy kisfilmet. Tehát első alkalom, tornázgatok, tanulok újra járni, kicsit kinyúlt zoknimban állok lábujjhegyen, amit egy operatőr kamerájával rögzít. Elsőnek végzek, a többiek még "labdáznak", hát pár kérdés-felelekes interjút csinálnak velem. Érdekes, hogy megkérdezték, felírták és filmre vették a nevemet, videón megnézhető, mi lett belőle. Érdekes élmény volt.
A Tv oldalán a cikk
HírTV - Gyógyhír - 2010.12.19. 16:30 video - sajnos meg kell nézni, hogy látható legyek.
(nem annyira jogi) Nyilatkozat:
A nevem nem egyezik a filmben olvasható Némethy Péterrel, engem máshogyan hívnak. A felvételek rögzítése során több alkalommal is megadtam valós, anyakönyvezett nevemet, ami Horváth Tibor. A nyilatkozatért természetesen semmilyen jövedelmet nem kaptam és arra nem is tartottam volna igényt. :D
2010. december 31., péntek
Együtt edzettem Dejan Peric-csel
Akár egy bulvár lap címoldalán a szalagcím... Régóta gondolkodom, hogy kezdjem-e írásomat ezzel a címmel. A szenzáció nagyjából annyira igaz, mintha egy a Blikk, Bors, stb. minőségi lapot olvasnánk. Az igazság, hogy térdemhez kapcsolódó gyógytornán az Uzsoki kórházban már 3 alkalommal együtt izzadtunk és tornásztunk. Történetesen őt is éppott műtötték a térdével, mint ahol engem (csak őt 3 héttel korábban), a véletlen pedig úgy hozta, hogy épp olyan időpontot kaptam, amikor ő is ott volt. A teljes igazsághoz hozzá tartozik, hogy még 1 közös alkalom volt, mióta gyógytornázom, így a cím tartalma is finoman szólva is túlzó. Szerintem.
Figyelembe véve, hogy egy gyógytorna a maga nemében olyan foglalkozás, amelyen történteket nem illik kivinni és kürtölni, így annak diszkrécióját is megtartom.
Két dolog, azért csa kikívánkozik belőlem.
A rövid idő alatt egy szimpatikus, közvetlen és teljesen normális embert ismertem meg, aki - mégha volna is mire - nem vágott fel, nem volt magasabb rendű és nem éreztem különbséget ember és ember között. A célunk ott és akkor közös volt: erősödni, felépülni, visszatérni. Milyen kár, hogy az élvonalbeli sportolóink közül sokan nem tudnak ennyire szerények lenni (a következő alkalommal egy tornász, majd egy korcsolyázó tévedt be és hááát órákat vehetnének).
A másik, hogy egykoron kézilabdáztam. Imádtam csinálni a sportot, azonban először a tanulást, később pedig a munkát választottam a sport helyett. Kapus voltam és szükség esetén beállós. Hát ez a találkozás alapjában ezért kapott nagy belső hangsúlyt. Ott erősítettem a lábam a világ legjobb kapusával, láthattam, ahogy sérülten is olyan robbanékonyságot mutat, amit sose tudtam megtanulni. Igen, boldog voltam és ahogy két matraccal arrébb ugyanazt a gyakorlatot végeztük akartam olyan jól tudni csinálni, mert büszkeséggel töltött el, hogy én is védtem kézilabda hálót mégha nem is oly magas szinten, mint ő. Lehet, ezért egy kicsit újra jobban figyelek a sporthírekben a kézilabdára s könnyebben kihallom a Veszprém említését.
Figyelembe véve, hogy egy gyógytorna a maga nemében olyan foglalkozás, amelyen történteket nem illik kivinni és kürtölni, így annak diszkrécióját is megtartom.
Két dolog, azért csa kikívánkozik belőlem.
A rövid idő alatt egy szimpatikus, közvetlen és teljesen normális embert ismertem meg, aki - mégha volna is mire - nem vágott fel, nem volt magasabb rendű és nem éreztem különbséget ember és ember között. A célunk ott és akkor közös volt: erősödni, felépülni, visszatérni. Milyen kár, hogy az élvonalbeli sportolóink közül sokan nem tudnak ennyire szerények lenni (a következő alkalommal egy tornász, majd egy korcsolyázó tévedt be és hááát órákat vehetnének).
A másik, hogy egykoron kézilabdáztam. Imádtam csinálni a sportot, azonban először a tanulást, később pedig a munkát választottam a sport helyett. Kapus voltam és szükség esetén beállós. Hát ez a találkozás alapjában ezért kapott nagy belső hangsúlyt. Ott erősítettem a lábam a világ legjobb kapusával, láthattam, ahogy sérülten is olyan robbanékonyságot mutat, amit sose tudtam megtanulni. Igen, boldog voltam és ahogy két matraccal arrébb ugyanazt a gyakorlatot végeztük akartam olyan jól tudni csinálni, mert büszkeséggel töltött el, hogy én is védtem kézilabda hálót mégha nem is oly magas szinten, mint ő. Lehet, ezért egy kicsit újra jobban figyelek a sporthírekben a kézilabdára s könnyebben kihallom a Veszprém említését.
2010. december 5., vasárnap
2 hét nyugdíj
2,5 hete levettek a lábamról.
Lassan 3 hete korlátozottan vagyok képes közlekedni, élni, cselekedni.
November 18-án reggel, illetve hajnalban a saját lábamon beültem egy taxiba, majd besétáltam egy kórházba, az Uzsokiba.
Tegnap múlt 2 hete, hogy hazaküldtek, hogy gyógyuljak, tornázzak.
A múlt héten szerdán, a műtét után 13 nappal ismét a kórházban jártam, hogy megszabaduljak varrataimtól, hogy egy lépéssel közelebb kerüljek a normális élethez. Sikerült, igaz egy komplett délelőttön próbáltam a megfelelő, elviselhető pózt megtalálni a várakozásra kijelölt székeken terheléstől-lógatástól óvott lábamnak. Túléltem a kiszedésből semmit nem éreztem s azóta jobb érzés. Na ennyit a szétrágott kórházi bulikból. Mondjuk még megemlítem, hogy kaptam időpontot gyógytornára: 8:45 az Uzsoki kórházban. Ez, a város másik végén lakva, erős motiváció, hogy a) qva gyorsan felépüljek, b) más megoldást találjak. Az első 1-2 alkalommal még a kíváncsiság hajt s megyek. Hátha olyat nyújtanak, amiért szintén képes vagyok az áldozatra.
2 hete itthon lábatlankodok. A lábam javul, behajlik s kiegyenesedik, egyre kevésbé dagad, fáj. Tornáztatom, gyúrok. Nem terhelhetem, ezért mankóval közlekedek. Leesett a hó, jég van, most, mire venném az erőt s bátorságot, hogy a kertkapunál is messzebre merészkedjek. "Sétáljak" egyet. Bicegjek egy kicsit. Mozgásomban jelentősen korlátozott vagyok, a kezeim mindig tele vannak (mankó), egy pizzát nem tudnék behozni. Nem éhezem, csodás feleségem, édesanyám mindig gondoskodnak, az életösztön bennem jobban tolong, minthogy egy-egy melegítés kifogjon rajtam. Egyre erősebbnek érzem magam, kacérkodom a magamra, családomra való főzés gondolatán, próbálok legalább minimálisan hasznossá válni a körülöttem élőknek.
Na ja, mikor a műtét előtt voltam, azt vallottam, hogy bármi is lesz, legalább kipihenem magam, a nyugodt környezet kisimítja ráncaim. Oké, ez megvolt, megvan. Tényleg sok időm van, bár repülnek a napok, mégis valami nem oké. Nem fordultam be, de van egyféle üresség, hiány. Sosem tudtam egy helyben ülni, mindig valamit kellett tennem. Most is jó itthon lenni, de elmennék bevásárolni, sétálni egyet a környéken, ellapátolni a havat, akár a szomszédok előtt is, segíteni költözni az ismerősöknek, elvinni a cuccot a szelektívbe, satöbbi, satöbbi, stb. Nem tudom megtenni, hisz korlátozott helyváltoztatási lehetőségeim nem engedik.
Ülök itthon és olvasgatok hol könyvet, máskor tanulnivalót, aztán persze a híreket. Félreértések elkerülése végett, ez az oldal NEM tűr politikát. Mindenki tudja már az összes érvet és véleményt a nyugdíjrendszer átalakításával kapcsolatban. Irányultságtól függően mindenki érvel és ellenérvel, tetszik vagy nem tetszik. Nekem van időm elég széles körben olvasgatom a fejleményeket. A lényeg, hogy mostanra úgy döntöttem nem akarok nyugdíjas lenni. Persze, amikor majd ott tartok, akkor majd újra akarok majd az lenni, de most elég volt. 2 hete ízlelgetem a nyugdíjas életet. Vegetálok. Nem csinálok semmit, a híreken kívül szinte nincsenek ingerek az életemben, nincs igazán kihez szólni napközben csak ülök itt a nagy magányomban, egyetlen nappali társam a számítógép. Mivel nem tudok magamtól eljutni sehova, így egy kis kimozduláshoz is segítség kell. És ha kimozdulok, ott mit csinálok? Billegek könyöktámaszos pálcáimon? Nagy perspektíva. Szóval nem történik semmi. Tényleg nyugdíjasnak érzem magam. Íme egy napom fontosabb eseményei:
Nyugdíjas lettem, rokkant típusú. Tényleg sütni fogok napközben. Az őrjítő semmi, ami nap nap után történik. Nem is fáradok el, nem is meglepő, hogy éjfélig nem alszom, de 5-kor már ébredek. Mondom, mint az öregek. Lehet Story TV-t kellene néznem? Ma hibáztam, ebéd után aludtam 2 órát, tehát elütöttem magam az időbeni esti alvás lehetőségétől.
Persze tudom és így is van, a reggelek és a délutánok, míg családom a környéken van, felemelőek, a hétvégét várom, leginkább olyat, amikor közös programot tudunk szervezni. Hiányzik a régi, mozgalmas családi élet, egy kirándulás a természetben. A hétköznapokból, nehéz kimondani is, de hiányzik a munka, hiányoznak a napi problémák, a fel-le mozgó vérnyomás. Legalább egy estém lenne, amikor valós gondok kattogása lehetetlenítené el alvási vágyamat. Hiányoznak az olyan délutánok, amikor kapkodni kell, hogy hazaérjek vagy sportolni érjek vagy más program lehessen.
Mázli, hogy egy ilyen műtét azért rendszeres elfoglaltságot jelent. hétről hétre reményt ad a továbblépéshez. A jövő héten gyógytornászhoz megyek, aki elmondja, hogyan kell leszoknom a mankóról. Igen-igen, lábra állok, mindkettőre. Ez a heti támpont, az aktuális cél. Aztán torna és újabb kontroll, újabb délelőtt a kórházban
A hét végén már autóba akarok ülni és én vezetek, elmegyek valahova, bemegyek boltokba, ahol a civilizáció tombol és újra szocializálódok. Van egy lehet, fura dolog, amit az ünnepi szezonok körül kedvelek elkövetni. Bemegyek egy hipermarketbe, jó nagyba, mert oda mindenki jár. Vásárlót játszom, a végén az is leszek, de meg-megállok forgalmasabb helyeken és csak figyelem, hallgatom az elhaladó közönséget. Minket, titeket, őket. Hallgatom, milyenek vagyunk. A dolog egyszerre érdekes, felemelő és elszomorító. Megannyi ember, a hangok sokszinüsége, az a rengeteg kifejezés és életérzés. Nem valós problémák csak a hétköznapok, mindennapok megnyilvánulásai. Miért hipermarket? Mert itt én is járok, mert ide univerzális igényeink kielégítésére járunk (speciálisan ruháért a ruhaboltba), mert a vásárlás okozta gondokat éppúgy ismerem, tehát kis önismerettel kiszűrhető. Mindenkinek ki kell próbálnia, vegyülni és figyelni.
Szóval nemsokára úgy számítom, ha lassan is, de járni fogok. Sok még a teendő, mert egyik lábam gyengébb, egy pici félsszel is ellát a várva várt pillanat, hogy valaki azt mondja, most ne támaszkodj a mankóra és lassan indulj el felém. Mi lesz akkor? El tudok majd indulni? Merem majd lábam előretenni, ránehezedni és gyorsan lépni a másikkal? Elesek vagy nem? Megcsinálom, biztos lehet benne mindenki. Összeszedem magam, mert szabadságot akarok. S utána hogyan lesz tovább? A lában még nem hajlik be teljesen, a térdelés gondolatától is újabb epidurális aktusok jutnak az eszembe, a balos izmok méretre nem mentek össze, de érzem, tudom, gyengék. Bicegek majd, mint kéregető árus az autósorok között a piros lámpánál?
Érdekes evolúciója egy térdműtétnek a rendelkezésre álló tér, a szabadság mérete. Műtét után a kartávolságot is csak óvatos jelzővel ajánlották. Miután kivették a csöveket és bátor lettem, felültem, a karom a felsőtestemmel hosszabbodott s ágyon belül pakolt alsótesttel segített. Utána jöttek az első lépések a mankóval, az első önálló wc-zés, a mosakodás, fogmosás, majd az átöltözés. A bátortalan kezdő lépések után, irány haza. Otthon a legfontosabb közlekedések csak, majd ki a kertbe, fel az emeletre s le. Mostanra már annyira bátor vagyok, hogy néha elégnek érzem a fél mankót kis távokra. S ezután újra a járás jön, majd a futás, a cikk-cakkban haladás, kitörés, ugrálás és ami fontosabb a megállás. Csak jönne már, hogy fáradjak el végre igazán fizikailag. Izomlázat akarok érezni a lábaimban...
Kicsit kezd elhagyni a megoldás jóságának reménye, az abba vetett hit, a sikeres és gyors felépülés kivárásának türelme, de ahogy a legnagyobb római császár (Julius Caesar) mondta: a kocka el van vetve.
Lassan 3 hete korlátozottan vagyok képes közlekedni, élni, cselekedni.
November 18-án reggel, illetve hajnalban a saját lábamon beültem egy taxiba, majd besétáltam egy kórházba, az Uzsokiba.
Tegnap múlt 2 hete, hogy hazaküldtek, hogy gyógyuljak, tornázzak.
A múlt héten szerdán, a műtét után 13 nappal ismét a kórházban jártam, hogy megszabaduljak varrataimtól, hogy egy lépéssel közelebb kerüljek a normális élethez. Sikerült, igaz egy komplett délelőttön próbáltam a megfelelő, elviselhető pózt megtalálni a várakozásra kijelölt székeken terheléstől-lógatástól óvott lábamnak. Túléltem a kiszedésből semmit nem éreztem s azóta jobb érzés. Na ennyit a szétrágott kórházi bulikból. Mondjuk még megemlítem, hogy kaptam időpontot gyógytornára: 8:45 az Uzsoki kórházban. Ez, a város másik végén lakva, erős motiváció, hogy a) qva gyorsan felépüljek, b) más megoldást találjak. Az első 1-2 alkalommal még a kíváncsiság hajt s megyek. Hátha olyat nyújtanak, amiért szintén képes vagyok az áldozatra.
2 hete itthon lábatlankodok. A lábam javul, behajlik s kiegyenesedik, egyre kevésbé dagad, fáj. Tornáztatom, gyúrok. Nem terhelhetem, ezért mankóval közlekedek. Leesett a hó, jég van, most, mire venném az erőt s bátorságot, hogy a kertkapunál is messzebre merészkedjek. "Sétáljak" egyet. Bicegjek egy kicsit. Mozgásomban jelentősen korlátozott vagyok, a kezeim mindig tele vannak (mankó), egy pizzát nem tudnék behozni. Nem éhezem, csodás feleségem, édesanyám mindig gondoskodnak, az életösztön bennem jobban tolong, minthogy egy-egy melegítés kifogjon rajtam. Egyre erősebbnek érzem magam, kacérkodom a magamra, családomra való főzés gondolatán, próbálok legalább minimálisan hasznossá válni a körülöttem élőknek.
Na ja, mikor a műtét előtt voltam, azt vallottam, hogy bármi is lesz, legalább kipihenem magam, a nyugodt környezet kisimítja ráncaim. Oké, ez megvolt, megvan. Tényleg sok időm van, bár repülnek a napok, mégis valami nem oké. Nem fordultam be, de van egyféle üresség, hiány. Sosem tudtam egy helyben ülni, mindig valamit kellett tennem. Most is jó itthon lenni, de elmennék bevásárolni, sétálni egyet a környéken, ellapátolni a havat, akár a szomszédok előtt is, segíteni költözni az ismerősöknek, elvinni a cuccot a szelektívbe, satöbbi, satöbbi, stb. Nem tudom megtenni, hisz korlátozott helyváltoztatási lehetőségeim nem engedik.
Ülök itthon és olvasgatok hol könyvet, máskor tanulnivalót, aztán persze a híreket. Félreértések elkerülése végett, ez az oldal NEM tűr politikát. Mindenki tudja már az összes érvet és véleményt a nyugdíjrendszer átalakításával kapcsolatban. Irányultságtól függően mindenki érvel és ellenérvel, tetszik vagy nem tetszik. Nekem van időm elég széles körben olvasgatom a fejleményeket. A lényeg, hogy mostanra úgy döntöttem nem akarok nyugdíjas lenni. Persze, amikor majd ott tartok, akkor majd újra akarok majd az lenni, de most elég volt. 2 hete ízlelgetem a nyugdíjas életet. Vegetálok. Nem csinálok semmit, a híreken kívül szinte nincsenek ingerek az életemben, nincs igazán kihez szólni napközben csak ülök itt a nagy magányomban, egyetlen nappali társam a számítógép. Mivel nem tudok magamtól eljutni sehova, így egy kis kimozduláshoz is segítség kell. És ha kimozdulok, ott mit csinálok? Billegek könyöktámaszos pálcáimon? Nagy perspektíva. Szóval nem történik semmi. Tényleg nyugdíjasnak érzem magam. Íme egy napom fontosabb eseményei:
- Torna 2-3-szor kb. fél óra
- Ebéd s az óriási pakolás
- Mosakodás
- Séta a kertben
Nyugdíjas lettem, rokkant típusú. Tényleg sütni fogok napközben. Az őrjítő semmi, ami nap nap után történik. Nem is fáradok el, nem is meglepő, hogy éjfélig nem alszom, de 5-kor már ébredek. Mondom, mint az öregek. Lehet Story TV-t kellene néznem? Ma hibáztam, ebéd után aludtam 2 órát, tehát elütöttem magam az időbeni esti alvás lehetőségétől.
Persze tudom és így is van, a reggelek és a délutánok, míg családom a környéken van, felemelőek, a hétvégét várom, leginkább olyat, amikor közös programot tudunk szervezni. Hiányzik a régi, mozgalmas családi élet, egy kirándulás a természetben. A hétköznapokból, nehéz kimondani is, de hiányzik a munka, hiányoznak a napi problémák, a fel-le mozgó vérnyomás. Legalább egy estém lenne, amikor valós gondok kattogása lehetetlenítené el alvási vágyamat. Hiányoznak az olyan délutánok, amikor kapkodni kell, hogy hazaérjek vagy sportolni érjek vagy más program lehessen.
Mázli, hogy egy ilyen műtét azért rendszeres elfoglaltságot jelent. hétről hétre reményt ad a továbblépéshez. A jövő héten gyógytornászhoz megyek, aki elmondja, hogyan kell leszoknom a mankóról. Igen-igen, lábra állok, mindkettőre. Ez a heti támpont, az aktuális cél. Aztán torna és újabb kontroll, újabb délelőtt a kórházban
A hét végén már autóba akarok ülni és én vezetek, elmegyek valahova, bemegyek boltokba, ahol a civilizáció tombol és újra szocializálódok. Van egy lehet, fura dolog, amit az ünnepi szezonok körül kedvelek elkövetni. Bemegyek egy hipermarketbe, jó nagyba, mert oda mindenki jár. Vásárlót játszom, a végén az is leszek, de meg-megállok forgalmasabb helyeken és csak figyelem, hallgatom az elhaladó közönséget. Minket, titeket, őket. Hallgatom, milyenek vagyunk. A dolog egyszerre érdekes, felemelő és elszomorító. Megannyi ember, a hangok sokszinüsége, az a rengeteg kifejezés és életérzés. Nem valós problémák csak a hétköznapok, mindennapok megnyilvánulásai. Miért hipermarket? Mert itt én is járok, mert ide univerzális igényeink kielégítésére járunk (speciálisan ruháért a ruhaboltba), mert a vásárlás okozta gondokat éppúgy ismerem, tehát kis önismerettel kiszűrhető. Mindenkinek ki kell próbálnia, vegyülni és figyelni.
Szóval nemsokára úgy számítom, ha lassan is, de járni fogok. Sok még a teendő, mert egyik lábam gyengébb, egy pici félsszel is ellát a várva várt pillanat, hogy valaki azt mondja, most ne támaszkodj a mankóra és lassan indulj el felém. Mi lesz akkor? El tudok majd indulni? Merem majd lábam előretenni, ránehezedni és gyorsan lépni a másikkal? Elesek vagy nem? Megcsinálom, biztos lehet benne mindenki. Összeszedem magam, mert szabadságot akarok. S utána hogyan lesz tovább? A lában még nem hajlik be teljesen, a térdelés gondolatától is újabb epidurális aktusok jutnak az eszembe, a balos izmok méretre nem mentek össze, de érzem, tudom, gyengék. Bicegek majd, mint kéregető árus az autósorok között a piros lámpánál?
Érdekes evolúciója egy térdműtétnek a rendelkezésre álló tér, a szabadság mérete. Műtét után a kartávolságot is csak óvatos jelzővel ajánlották. Miután kivették a csöveket és bátor lettem, felültem, a karom a felsőtestemmel hosszabbodott s ágyon belül pakolt alsótesttel segített. Utána jöttek az első lépések a mankóval, az első önálló wc-zés, a mosakodás, fogmosás, majd az átöltözés. A bátortalan kezdő lépések után, irány haza. Otthon a legfontosabb közlekedések csak, majd ki a kertbe, fel az emeletre s le. Mostanra már annyira bátor vagyok, hogy néha elégnek érzem a fél mankót kis távokra. S ezután újra a járás jön, majd a futás, a cikk-cakkban haladás, kitörés, ugrálás és ami fontosabb a megállás. Csak jönne már, hogy fáradjak el végre igazán fizikailag. Izomlázat akarok érezni a lábaimban...
Kicsit kezd elhagyni a megoldás jóságának reménye, az abba vetett hit, a sikeres és gyors felépülés kivárásának türelme, de ahogy a legnagyobb római császár (Julius Caesar) mondta: a kocka el van vetve.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)